Arról, hogy miért Biciklit Gilles-nek! Watteau komédiása, Gilles, régóta kedves a számomra. Tudja a bánat, hogy miért. A bánat, persze, azért is, de mind a figura, mind pedig a hozzá fűződő viszonyom ennél valamivel összetettebb, nyilván. Sőt, olykor új, számomra is meglepő összefüggések fedik fel magukat, de ezekről talán máskor, máshol. Szóval az ötlött az eszembe, hogy kéne neki szerezni egy biciklit. Nem feltétlenül, hogy felviduljon tőle, talán csak, hogy hozzá tartozzon. De igazából azt se bánnám – bár némileg meglepne, bevallom – ha kibiciklizne vele a képből.

Arról, hogy miért shopping list Indulás előtt kaptam Orsitól egy kis bevásárlólistás noteszt, hogy leírjam bele, miket láttam. Ez tehát a napló, minden oldalán ott a SHOPPING LIST felirat, innen gépelem a bejegyzéseket, bár persze egy idő után – néhány nappal megérkezésemet követően ­– megtelt. Hál' Istennek, hogy így mondjam.

2010. december 30., csütörtök

Másfél perc

Nem nagy wasisdas, mégis fontos az a kevés (mondjuk így: másfél, de kicsit azért több volt) perc, ami a minap, pontosabban a miéjszaka hosszú óráinak töredékét képezte.

Éjjeli műszakban dolgoztam, ami azt jelenti, hogy negyed egytől fél kilencig, ilyenkor általában négyen vagyunk, hárman ott, ahol a konyha is meg a sörpadok, egyen pedig a Schlafhausban, ami akár egy rémálom is lehet, ha stresszes a helyzet, ha viszont nem, akkor nagyszerű alkalom olvasni egy frissen főzött tea mellett (mert vízforraló is van ám!). Az éjszaka folyamán ki-kicsoszogtak a vécére, vagy a dohányzóba, mint ahogy a konyharészlegen is csak úgy spontánul fel-felkelnek egy levesre, ilyenkor kénytelen voltam az olvasást egy elharapott, de barátságos mosollyal kiegészített "Guten Morgen!"-nel (ami az elharapás mértékétől függően lehet "ten Morgen!", "Morgen!", vagy akár "'gen!" is, ez utóbbihoz azonban még nincs elég gyakorlatom) megszakítani, de mindent egybevetve kedves pillanatok ezek.

A Schlafhausban voltam tehát, erősen hajnalodott már, öt-hat felé sűrűsödnek a csoszogások, egy vendég pedig, akit akkor láttam először, a főtérről (azaz a fő térről, a másik helyiségből, ahol a sörpadok is vannak, de ezt többet inkább nem magyarázom, egyszerűen főtér lesz) jött át, hogy még a reggeli menet (fél hétkor költés, hétkor kávé, reggeli) előtt lezuhanyozhasson. A két tér között különböző okok miatt csak egy kulccsal felszerelt munkatárs (Springer) kíséretében közlekedhetnek, így, miután a vendég - számomra új arc - lezuhanyzott, át kellett szólnom telefonon, hogy jöhetnek utána visszavinni a főtérre. A telefonálás és a Springer érkezése között eltelt rövid idő - szimbolikusan másfél perc - volt az, ami nem nagy wasisdas, de mégis.

Új arc volt, jellemzői viszont ismerősek: tiszta, rendezett külső, éppen csak mutatkozó borosta, alig észrevehető, önsajnálat nélküli szomorúság a tekintetben. Fel-feltűnnek olykor ilyenek is a vendégek között, általában nem tudom elképzelni, hogy miért vannak itt. Aztán van úgy, hogy maguktól elmondják, van, hogy rákérdezek, máskor meg csak óvatosan közelítek a témához, vagy megpróbálom az elmondott dolgokból összerakni, és van úgy is, hogy csak másfél percet beszélgetünk, az pedig vagy kevés, vagy másról szól.

Ez a másfél perc például, amiről most beszélek, a nagyapáról szólt. Úgy kezdődött, mint a beszélgetések egy jelentős hányada, hogy a mellemre tűzött cetliről megpróbálta kibetűzni a nevem, leginkább persze az első két betű jelent gondot, aztán valahol a kijelentés és kérdés közötti hangsúllyal megjegyzi, hogy "lengyel", ezen már régóta nem lepődöm meg, a társaságban, ahova én járok (értitek), aki nem német, az legnagyobb valószínűséggel lengyel, a nevem alapján magyarra csak egy férfi tippelt, akiről aztán kiderült, hogy osztrák lévén tud egy-két dolgot Magyarország történelméről, és különben is úgy néz ki, mint ahogy Einstein nézett volna ki, ha festő lett volna. Szóval ez alkalommal sem lepődtem meg a nemzetiségemre vonatkozó feltevésen, mondom, hogy nem, ez egy magyar név, magyar vagyok, ilyenkor általában a Balatont említik, vagy Pestet, néha a Tokajit, akkor mondom, hogy igen, de én Erdélyből jöttem, Transilvanien, ja, Drakula, hát igen, helyben vagyunk, sokan elkönyvelik, hogy akkor tehát román vagyok, az meg már a helyzettől függ, hogy helyesbítek-e, vagy inkább pihenek egyet, mindkettőre volt már példa.

Ez a másfél perc a nagyapáról szólt, és onnan indult, hogy magyar vagyok, tehát Balaton, én még sosem voltam a Balatonon, mondja a vendég, de a nagyapám, ő gyakran járt oda. És mesélni kezdett róla, szemeiben... mit tudom én, hogy írjam le azokat a szemeket, a nagyapa cseh volt, Josef Klaus, sportember, nagy ember, nyolcvannégy évesen még kiment a tóhoz, a halászok léket vágtak a jegen, ő ott ugrott bele, két percig képes volt a víz alatt maradni, majd a másik léken jött fel, nagyon szerette a természetet, mindent tudott róla, sokat barangoltunk együtt, a növényekről mesélt, a madarak énekéről, meg hogy hogyan beszélgetnek, olykor biciklivel mentünk, ő egész nagy biciklitúrákat tett meg, a nagyapám. Van egy régi fotó rólunk, mondta tovább pár másodperc távolbanézés után, már azon is látszik, hogy mennyire hasonlítunk, ich und mein Opa. És a tied, kérdezte éppen, amikor odalépett a Springer, egy elég morcos munkatárs, az ő feladata volt, hogy visszavigye a lezuhanyzott vendéget a főtérre, így hát indulni kellett, távozóban még megköszönt valamit, talán azt, hogy meghallgattam, pedig inkább nekem lett volna köszönnivalóm.

Áldott Karácsonyt (így utólag), szeretettel ajánlom a szeretet himnuszát, azon belül is a Trois couleurs: Bleu-t. És jó szilveszteri mulatozásokat, boldog új évet (így előleg)!

2010. december 22., szerda

Anekdotázgatunk

Amióta eltűnt Luciannak, egy szelídgengszter-arcú román vendégnek igencsak népszerű kutyája, és azt beszélik, hogy István lopta el, Gigi, a kettővel ezelőtti bejegyzés főmellékszereplője látta is őt a szóban forgó ebbel, szóval azóta nemigen járt erre a pesti csavargó, de amikor még járt, akkor mesélte, hogy az ezelőtti évek valamelyikében néhány vendég kishíján összeverekedett, hogy melyik olyan büdös. Aztán az csillapította le a kedélyeket, hogy kiderült: a leves a büdös. Jót mulattunk ezen a történeten, én éppen mosogattam, ő meg a konyhát és a főteret (mármint a szálló legfontosabb terét, helyiségét, ami egyszerre étkező is meg alvó is, tudjátok, ahol a sörpadok vannak) összekötő, a használt tányérok visszajuttatására szolgáló kis ablaknyíláson keresztül mesélt nekem befele, nyilván az ehhez hasonló történetek esetében élnem kell a forráskritika módszerével, és fel kell tennem a kérdés, hogy most ez igaz, nem igaz?, mindenesetre ez az egész az aznapi levesről jutott Istvánnak eszébe, én is emlékszem rá, valami murokalapú lé volt, és hogy mondjam, elég meggyőző érvként szolgált a történet mellett.

2010. december 20., hétfő

Ágnes asszony a csempét

A Schlafhaus vidámszínű bejárata.
Az önkéntesek, munkatársak számára a reggelek legproblematikusabb pontja nem a felkelés, mert az nincs, minthogy az éjszakai műszak az a reggeli műszak is egyben, így ilyen helyzetben az éppen szolgálatos munkatárs egész éjszaka fenn vann. Hanem. A legproblematikusabb pont a vendégek költése a Schlafhausban fél hétkor, illetve az átvitelük az étkezdébe, aminek hétig maradéktalanul meg kéne történnie.

Magával a költéssel nincs is gond, egyszerűen felkapcsoljuk a villanyokat (ezt az egész műveletet rendszerint egy ember végzi, úgyhogy most inkább egyes szám első személyben folytatom, és ilymódon észrevétlenül át is csusszanok az általánosból a partikulárisba, egy nem sokkal ezelőtti "problematikus pont" leírásába), nem kiabálva, de kellő hangerővel, kedvesen beszólok minden szobába, hogy "(Guten) Morgen!", amikor néhányan már elkészültek, és várnak az ajtónál, hogy átmehessenek, akkor jön egy másik munkatárs és átviszi őket az étkezdébe, én addig tovább költögetem az embereket, egyeseket hat harminctól hat ötvenötig ötpercenként meg kell kicsit rázni, hogy mostmár tényleg keljenek, ha ismét elkészült tíz-tizenöt ember, ismét jön a futár és így tovább.

Schlafhaus, folyosó. Balra szobák, jobbra mosdók, raktár, orvosi szoba, dohányzó, szék. 

Fél hét után már nem nagyon zuhanyozhatnak, mert az - tekintetbe véve a létszámot - időigényes lenne, gyakran mégis belülről bezárt ajtóval találom szembe magam, ha arra járok, hogy megnézzem, elkészült-e már mindenki, és általában minden rendben van-e.

Így történt ez azon a nem sokkal ezelőtti reggelen is, kopogok finoman, majd egyre erőteljesebben, olykor kiszól egy hang, hogy vette az üzenetet, rögtön kész, ezt viszont tett nem követi, már negyed nyolc van, amikor kiadom az ultimátumot, hogy egy perc múlva benyitok (a zár eredeti elgondolása szerint ez még feszítővassal is nehezen megoldható, kis átalakítással meg minimális leleményességgel viszont simán elfordítható, és a következőkben leírt szituáció csak egyike azoknak, amelyek esetén erre bizony szükség lehet). Letelik a perc, nyitom az ajtót, félig a falnak támaszkodott, félig guggoló pozícióból emeli lassan, de nem a kimértség vagy nyugalom miatt, sokkal inkább egy beteges, erőlködő lassúsággal az igencsak homályos tekintetét rám egy lengyel vendég, aztán további erőfeszítéseket téve az egyébként egyszerű mozdulatok koordinálásáért, lassan, szakadozottan körbenéz, balkezével egy megbontott fantás üveghez nyúl, beleiszik, mintha húsz percen keresztül azt kortyolgatta volna, és csak az imént tette le, majd mintegy számba veszi a körülötte heverő injekciós tűt, kis nejlonzacskó-darabkákat, egyéb apróságot, végigmutat rajtuk a szabad kezével, majd ismét rámnéz, és csak annyit mond, hogy "szemét, ez mind szemét". Aztán ismét letekint, megakad a szeme a közvetlenül előtte pirosló féltenyérnyi vérfolton, rámutat, a látványon megütközve mondja, hogy "vér", mint aki maga sem érti, hogy hogy kerülhetett oda az a borzasztó valami, megfogja az egyik földön heverő papírzsebkendőt, és igyekvő, de mégis lassú, körkörös mozdulatokkal elkezdi megtisztítani a zuhanyzó csempéjét saját vérétől. Kicsit déja vu-szerű érzés, vagy inkább déja lu, mintha már olvastam volna, de ha nem is, egészen biztos, hogy ott van valahol, abban a hatalmas, ismeretlen világirodalomban benne ez a jelenet. Eszembe jut az Ágnes asszony, igen, az is hasonló, de azt hiszem, van közelebbi is.

Ez már az étkezde, balra a pult sarka, vele szemben sörpadok. És ami nem látszik, de ugyanitt, jobbra-balra: konyha, iroda, orvosi szoba, dohányzó, raktár.

Aztán a "szemetet" szépen együtt beletettük a szemetesbe, közben még percekig matatott a kis zacskódarabkákkal, egy részüket letépni igyekezett, a másikat meg eltette, körülményes volt maga a felemelkedés is, meg az elindulás, valahogy átértünk a Schlafhausból a hajléktalanszálló főépületébe, ahol már túl voltak a rövid áhitaton, s javában zajlott a reggeli, az ajtónál álló munkatárs egy külön ezt a célt szolgáló lapra felírta a nevét (mellette személyleírás), ami egyúttal azt is jelentette, hogy a szabályzat értelmében - melyet olykor egyszerűen nem érek fel ésszel, és emiatt már kisebb feszültség is kialakult köztem és egy vezető között, ez esetben azonban egyet kell értenem vele - el van tiltva bizonyos időre, jelen esetben nem tudom, pontosan mennyire, de könnyebb kihágásokért ez egy éjszaka szokott lenni, súlyosabbakért egy hét, hónap, vagy akár az egész szezon. Egyébként ha valaki valamiért (agresszív viselkedés, alkohol, drog bevitele, cigizés a nem megfelelő helyen, stb) úgynevezett Hausverbotot kap, az még éjszakázhat Berlin más hajléktalanszállóin, sőt a címet is megkapja, s ha jól tudom, még az is megtörtént (de többet már nem fog), hogy a Stadtmission kisbuszával szállították át az illető vendéget.

2010. december 13., hétfő

Love Story

Meg szokott történni (azért szokott, mert nem ritkán), hogy a vendégek ajándékot hoznak a munkatársaknak, persze leginkább a nőknek, sőt kizárólag, igaz, egyszer én is hozzájutottam egy darab édességhez, de csak mellékesen. A vendég (nem nagyon jó állapotban lévő, de rokonszenves, egyenesen mosolygós arcú, 50-60 körüli férfi) egy megbontott dobozból valami csokifélével kínálta a bejáratnál álló, az illető estéért felelős nőt, aki egy műmosollyal automatikusan visszautasította, én meg éppen ott dolgoztam, jobb oldalt a csomagmegőrzőben, úgyhogy, mintegy továbbvive a sikertelen mozdulatot, elém is odanyújtotta a dobozt, kissé csalódott, de változatlanul barátságos arckifejezéssel, én meg, akit kicsit bosszant ez az egész német attitűd, aminek csak apró töredéke az iménti jelenetben megmutatkozott - szerintem - túlzott elővigyázatosság, boldogan vettem ki a dobozból egy szép példányt, amit aztán jól meg is ettem. Persze ez a gesztus sem teljesen tiszta, talán érezhető is volt benne a "jól megmutatás" nem egészen rejtett szándéka, meg az arcomon is megjelenhetett egy pillanatra a győzőnek (nem, nem a Győzőnek) fölényes tekintete.

Volt már adventi naptár, plüssmaci meg zsák krumpli is, de leggyakrabban virágot ajándékoznak. Az egyik vendég, mintha egy megöregedett, hajlott hátú, púpos Popeye lenne bozontos szakállal, aki esténként melegvízben áztatja a lábát (talán a régi idők emlékére), egyenesen két csokrot hozott, az egyiket Giginek adta, a másikkal meg tanácstalanul állt, mert a munkatársnő, akinek eredetileg szánta, éppen nem volt ott. Gigi egyébként Guylaine, olyan huszonharminc éves német csaj, korábban Indiában önkénteskedett ugyancsak hajléktalanok között, és első találkozásunkkor én lettem az ezerhetvenharmadik ember, akinek Uma Thurman jut róla eszébe. Csakhogy a többieknek a Pulp Fiction, nekem Kill Bill. Meg én óvatosabb is voltam, és Tarantinóval kezdtem, hogy őt ismeri-e. Szóval aznap este együtt osztottuk a levest a pultnál, ő meg, látva az öreg tengerész tanácstalanságát, bizalmasan odahajolt hozzá, tekintetével egy 45 körüli, kövérkés, kedvesarcú nénire mutatott, aki szintén vendég, és mindig egyedül ül piros kabátjában, és azt tanácsolta, hogy lepje meg őt a megmaradt csokor virággal. Kellett kicsit bátorítani a bácsit, de végül odament (mondhatni: odasomfordált) a nénihez, igaz, hogy egyszerűen csak letette a virágot az asztalra, de a nénihez félreérthetetlenül közel, majd gyorsan vissza is ült a helyére, és többet nem is nézett arra. A nő láthatóan zavarban volt, de örült a virágnak, ez is látszott rajta, elpirulva ránk-ránknézett, mintha tőlünk várná a magyarázatot, mi a vállunkat vontuk, hogy mi sem tudunk többet, mint hogy ő kapta, de azt biztosan.

A bácsi egyébként rendszeresen notesszel a kezében áztatja a lábát, egyszer rákérdeztem, és kiderült, hogy naplót vezet, kíváncsi vagyok rá, mi állhat az illető dátum alatt, meg persze a többire is nagyon.

És egy fotó Jannak, Jankának, Janikovszkijnak, Little Jane Kay-nek, aki mind a húgom, és ma van a szülinapja. Isten éltessen hát!

Egy megjegyezhetetlen nevű, de szép templom fala (részlet, még jó hogy).

2010. december 11., szombat

Nem értesz te semmit

Kevéssel már elmúlt fél egy, készülődtem hazafelé, amikor szólt az egyik vezető, hogy az ajtón kívül, a lépcső tetején van egy tolószékes férfi, be szeretne jönni, segítsünk neki. Engem és Vitalit kért meg rá, ő egy velem kábé egykorú munkatárs, határozott, korrekt, jó ember, ezt egyébként, hogy jó ember, olykor a vendégek is megállapítják egy-egy rövid beszélgetés, vagy egyszerűen csak egy üdvözlő kézfogás után, "du bist gut Mensch", mondják (ha német az illető, akkor is így, csak helyesen), és furcsamód nekik valahogy elhiszi az ember, vagy legalábbis hajlik rá.

Vitali már gyerekkora óta Németországban él, egyébként orosz. Gondoltuk, hogy ki vár fenn, visszatérő vendég, barátságos fiatalember, kimentünk, nem ő volt. Ismeretlen arc, először van itt. Van úgy, hogy valaki már régóta így él, csak eddig az utcán, vagy más szállókban töltötte az éjszakát, és azért új, van viszont úgy is, és ez eléggé megdöbbentő tud lenni, hogy valaki éppen aznap vesztette el a lakását, amikor nálunk megjelenik, és hát ezért új. Az ismeretlen arc, akiről beszélek, úgy értettem, hogy az előbbi kategóriába tartozik, kemény vágású, úgy 45-50 körüli, és nem tűnik annyira barátságosnak. Köszönünk neki, Vitali megkérdezi, hogy hogy tudnánk segíteni, fel tud-e állni, hogy ránk támaszkodva lelépegessen, vagy próbáljuk meg székestől levinni, erre a kérdésre valamiért - látszólag minden ok nélkül - ideges lesz, jobb lábára mutat, hogy nem látjuk, hogy sínekben van?!, persze, hogy nem tud felállni, de akkor hogy csináljuk, vajon elbírjuk-e, a lépcsők kicsit csúszósak, gondolkozunk, kérdezzük, ő egyre idegesebben magyaráz, hogy valamikor boxoló volt, és most itt ül a székben, tönkremenve, s mintha méltóságát próbálná kicsit helyretenni, hozzáteszi, hogy van egy lánya is, Vitali mondja, hogy "értem, mi csak segíteni akarunk, hogy lejusson a lépcsőn", de bármit mond, a férfi leidiótázza, s szinte kiabál már, hogy "nem értesz te semmit! ezt a lábat jövőhéten levágják, mit értesz te?! semmit!", ekkor már Vitali is kezd kijönni a sodrából, de azért még igyekszik higgadtan helyesbíteni, hogy "ez nem éppen így van", én a történteknek csendes résztvevője voltam (részben nyilván a nyelvtudás hiánya miatt), és továbbra sem szólaltam meg, de valami megszólalt bennem, és némileg engem is meglepett, hogy ez a valami a férfinek adott igazat : "nem értesz te semmit", és én sem, persze.

Vitali felajánlja, hogy ha baj van az ő személyével, hívhat valaki mást segíteni, a férfi beleegyezik, s amíg így magunkra maradunk, húz még egy utolsót az üvegből, majd megpróbál lassan lábra állni, de valami megakasztja, akkor látom, hogy egy átlátszó műanyagcsővel a szék támlájára akasztott hátizsákhoz van kötve, s a csövön keresztül kis szakaszokban pirosas folyadék mozog. Megkér, hogy akasszam le a táskát, leakasztom, jobb kezemben viszem utána, a ballal jobbfelét támasztom (bal kezénél korlát), s így lassan, óvatosan elindulunk lefelé. Már majdnem lent vagyunk az ajtó előtt, amikor bentről érkezik a segítség, bent széket tolnak oda, hogy leüljön, állni alig tud, de mégis visszautasítja, a kérdésekre adott válaszaiban továbbra is ott van a "nem értetek ti semmit!" attitűd, és a táskára mutatva még hozzáteszi: "Ha ez nincs velem, ma este meghalok. Egyszerűen meghalok."
Csak állunk ott és nem értünk mi semmit.

2010. december 8., szerda

A pesti csavargó esete a dán mentalitással

A helyetekben számomra kérdés lenne, hogy hogy indul egy beszélgetés a vendégekkel, talán én is éppen ezen gondolkoztam az első este, hogy például hogy kéne megszólítani őket, vagyis őt, mert ugye nem egy kollektív megszólításról van szó, hanem oda kell menni egyikükhöz, és persze hogy melyikhez, ez is eldöntendő, szóval ilyenek foroghattak a fejemben, amikor jön a kérdés egészen közelről, a kérdéshez ember is tartozik, ahhoz pedig egy szempár, melynek irányultságából egyértelművé válik, hogy a kérdés hozzám szól: woher bist du? (eszembe jut a prágai jelenet, a kérdés ugyanez volt: where are you from?). Transilvanien, mondom, akkor tudsz kicsit magyarul (ezt már ő is magyarul mondja), tudok jól, felelem nem éppen megalapozatlan magabiztossággal, és akkorra már el is felejtettem, hogy min gondolkoztam az imént.

István 40 körüli borostás fiatalember, 11 éve van itt, egyébként pesti, és már meséli is, hogy hogy történt (a magyarázatot néhány sörtől átitatott mozdulatok kísérik, ez persze az arcán is látszik, meg a tempót sem fogja túl pörgősre, hogy így mondjam, de a történetnek pont ilyen kell), úgy történt, hogy a katonaságban kicsit eltévesztettem a célt... belelőttem a főparancsnok térdébe... aztán (és mosolyog hozzá, mint aki átverte a rendszert) már nem kellett a katonaságot végigcsinálnom... kaptam érte két évet, utána, mer' idefigyelj, Zsolti: (kellő tagoltsággal) magyar ember szolgaföldben nem nyughatik, és mer' Magyarország szolgaföld, elmentem onnan. Egyébként előző években már találkozott Erikával, most, hogy ő is lejött a hajléktalanszállóba kicsit körülnézni, lett egy rövid, vidám viszontlátás-jelenet, aztán István tovább mesél, hogy tulajdonképpen van egy lakása Koppenhágában, de Zsolti, ezt itt senkinek se mondjátok, hogy nekem lakásom van, meg van egy szép barátnőm is, Ingrid, dehát akkor hol a gond, István, hát, tudod, én túlságosan szeretek csavarogni, ő meg nem. Dán mentalitás - teszi hozzá, egyfajta megértő lemondással.

2010. december 7., kedd

A dolgok menetéről

Az ajtót kilenckor nyitjuk, de már hat körül elkezdenek gyülekezni a vendégek az ajtó előtti lépcsőn, kilencig egészen sokan gyűlnek össze, itt még megtehetik, úgyhogy isznak, drogoznak olykor (az olykor csak a drogozásra vonatkozik), s ha sok a lengyel, ordítva énekelnek, mint a stadionban. Általában sok a lengyel, s ha stresszes a helyzet, ahhoz nekik is közük van, vagy ha a stressz előidézésekor kicsit nem figyeltek oda, és így nem jutott nekik szerep, igyekeznek jóvátenni a mulasztást, és valahogy bekapcsolódni.

Nemsokára a hajléktalanszállóról is lesznek fotók, addig is.
Nem volt egy vidám eset például, amikor eléggé megtépáztak egy csajt, amiért a füvet, amit a szabályzat szerint nem vihet be, azaz bevihet, de le kell adnia, inkább elszívta, meg az sem, amikor tegnap egy románt csak úgy spontánul megütött egy lengyel, a román, aki egyébként tényleg békésen várt, erre megharagudott, ezt onnan tudom, hogy elővette a bicskáját, én úgy láttam (meg hallottam is, küldte őket elfelé), hogy csak egy kis helyet akar csinálni maga körül, hogy szálljanak le róla, tehát magától nem támadt volna, a lengyelek viszont nem tudnak románul, és a bicskát sem értették, tovább tolakodtak, a román meg, amikor elszakadt a cérna (ez szabályosan látszott az arcán, hogy ő is jobb szerette volna, ha nem szakad el, de megtörtént) "why so serious" mintára kicsit belevágott a lengyel túlságosan közelre tolt szájába. Mindeközben Svetlana, az orosz munkatársnő, meg én próbáltuk szóval meg önnön testünkkel csillapítani a kedélyeket, visszafogott sikerrel. A vágás nem volt annyira veszélyes, de vér azért folyt, a románt kicsit meglepte, hogy hova jutott az akció, amit egyébként nem ő kezdeményezett, és továbbállt. De van úgy is, hogy nyugi van, alkoholgőzös, vidám éneklések, olykor-olykor egy szájharmonika is előkerül, de erről majd bővebben máskor, most a dolgok menetéről, folytatás.

Fél kilenckor a kápolna nevezetű helyiségben, ami pont a hajléktalanszálló fölött van, rövid áhitatot tartunk, amit az adott estéért felelős vezető zár a munkabeosztással, tehát elmondja, hogy ki hol fog dolgozni, a következő opciók vannak: a konyhán (kaja előkészítése, mosogatás), a pultnál (kaja kiadása, azonkívül itt kicsi pénzért vásárolhatnak is csokit, üdítőt, kávét - ez utóbbi reggel ingyen van), az étkezdében (beszélgetés a vendégekkel, ilyesmik), a ruhatárban (ahonnan ruhát kaphatnak, de csak súlyos helyzetben), az ajtónál (rövid motozás, hogy alkohol, drog, kés ne kerüljön be, persze ez viszonylag könnyen kijátszható, van rá példa), a csomagmegőrzőben (a csomagra kerül egy szám, amit egy másik cetlin a tulajdonos is megkap, azzal távozáskor kiveheti), illetve a Schlafhausban, itt nyilvántartás a bejáratnál, törülköző meg sampon kiadása, ha zuhanyozni akarnak, hetente egyszer zoknit, alsóneműt is kaphatnak, ugyanitt, ha az orvos előírja, bolhák és tetvek ellen meg kell őket kicsit kezelni, ez is az önkéntes feladata, valamint a mosás, és az egész tér rendben tartása, meg stresszhelyzetek megelőzése, ha lehet.

Maxim Gorki Theater, előtte a hollandi.
Szóval nyílik az ajtó, belépnek általában ketten, ez attól is függ, hogy éppen hányan dolgoznak az ajtónál, kézfogás, rövid motozás, csomagleadás, aztán tovább a pulthoz, itt kapnak levest, de sokszor másféle kaja is van, például az ugyancsak a Stadtmissionhoz tartozó hostel-féleség étkezdéjéből megmaradt dolgok, pékségektől péksütemények, kölünböző forrásokból gyümölcs, édesség, ilyenek, a tányérral leülnek egy padhoz, ha akarnak, teát töltenek maguknak, az is ingyen van, esznek, beszélgetnek, a dohányzóban dohányoznak, aztán háromnegyed tíztől át lehet menni a Schlafhausba, a futár viszi őket át (ez is egy feladat, kimaradt a korábbi felsorolásból), sokan viszont szívesebben alszanak ott, helyben, talán mert nagyobb a tér, nincs annyira büdösség, meg bármikor felkelhetnek az éjszaka folyamán egy tányér levesre, szukkra (ami üdítő, csak tudjátok, a szótagszám, meg a magánhangzók...). Reggel ébresző fél hétkor, kávé, az önkéntesek közül valaki felolvas egy igét, hozzáfűz két mondatot, rövid ima, reggeli, csomagkiadás és viszlát!, bár persze itt nem ugyanúgy hangzik a viszlát!, mint mondjuk egy vendéglőben, vagy a színházban, távozáskor.

2010. december 6., hétfő

Honfitársak

Délután (november 1, hétfő, a hajléktalanszálló nyitásának napja) még utolsókat rendeztünk a termen, és éppen sütiszünetet tartottunk, amikor megjelent két férfi, egy fiatalabb, meg egy idősebb (másként aligha lehetett volna), tört némettel érdeklődnek, hogy akkor jöhetnek-e este, és maradhatnak-e éjszakára is, maradhatnak, persze, Wolfgang, a biztató hangfekvésű hippi süteménnyel kínálja őket, üljenek le közénk, tányért is kapnak, az arcukon (főleg a fiatalabbén, 30 év körüli lehet, és egyáltalán nem beszél németül) bárgyú mosoly, hálálkodás, második kínálásra az idősebb, a szószóló újabb sütit választ, int a társának, hogy ő is vegyen még, amíg kínálják, mire ő legyint, hogy "las' că ajunge" ('hagyjad, mer' elég volt'), én pedig ebből rögtön levontam a tutibiztos következtetést: románok. Beszélgettünk, ekkor még örültünk egymásnak, felsoroltak néhány német várost (pl. Frankfurt, most erre emlékszem), ahol még megfordultak, persze munkát kerestek az ígéret földjén, papírok meg nyelvtudás híján nyilván nem jött össze, de milyen jó, hogy itt vagyok, hátha tudok nekik munkát szerezni. Ugye tudok? Az előző mondatba azért került bele az a zavaró "ekkor még", mert a történethez az is hozzátartozik, hogy az első találkozáskor még bárgyú mosollyal hálálkodó fiatalember (az idősebb aztán már nem jelent meg) néhány nap múlva pár hasonló korú román társával már nagyban főnökösködtek, hogy mi az, hogy nem adok nekik ingyen borotvát (ami egyébként 20 centbe kerül) meg protestáltak, hogy ők más szobában akarnak aludni, mert a lengyelek büdösek, szóval csinálták a feszültséget, és arra a helyzetre visszagondolva például nem tudom elmondani, bármennyire is szeretném, hogy örültem nekik. Egyébként olykor tényleg jólesik románokkal beszélgetni, volt már rá példa, majd azt is elmondom.

2010. december 5., vasárnap

Strauss a rendelőben, Úrvacsora a moziban

Az első napok egyik feladata volt, ugyancsak a terep előkészítése jegyében, kicsit rendbetenni az orvosi szobát, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy hatalmas zöld zsákba gyűjtöttem a lejárt gyógyszereket (azaz a teljes készlet 80%-át), tettem, dobtam, hajigáltam, marokszám süllyesztettem őket az asztalokról, polcokról a zsákba, míg egy nehezen beazonosítható hangforrásból Strauss keringői szivárogtak ki. (Ha valaki megkérdezné, hogy melyik Strauss, hát inkább ne tegye.) Szóval értékes jelenet volt, úgy értem, filmileg. Végül a nagy zöld zsákon kívül megtelt még három kisebb is, majd fertőtlenítés.

Szaxis a Nicolaikirche előtt, Berlin legrégibb negyedében.
Egyik este aztán megtörtént az első nagy önkéntesmegbeszélő, itt hangzott el például, hogy a hajléktalanok itt vendégek, és ez fontos, a hozzájuk való helyes viszonyulás fejezetből pedig az maradt meg, hogy a bejáratnál kézfogással fogadjuk őket, és a szemükbe nézünk, meg hogy ha azt látjuk, hogy a vendég annyira részeg, vagy kábult, hogy nem képes elmenni az asztalig levessel a kezében, akkor odavisszük neki, természetesen. A Stadtmission mottója egyébként "Lass uns suchen nach dem Besten der Stadt", körülbelül "Hadd keressük a város javát", Jeremiás könyvében találták ezt az igét (29,7, ez egy enyhén módosított változat), a kérdésre pedig, hogy mi a város java, az az egyértelmű válaszuk, hogy az emberek, minden egyes ember, anyagi meg minden egyéb helyzettől függetlenül.

Ennek jegyében történik hát ami történik, azonkívül, hogy van ez a tér, ahol ehetnek, ihatnak, alhatnak, van még két mikrobusz, amivel este meg éjszaka járják az utcákat, és ha olyan embert látnak, aki szívesebben töltené az éjszakát hajléktalanszállón, mint kint, csak nem tud róla, vagy nem képes elmenni odáig, azt felveszik, és beszállítják. Ezt a mikrobuszt egyébként bárki hívhatja, aki ilyen helyzetben lévőt lát az utcán. Az egyik sofőrje – jelenleg szomszédom, a wireless netet is tőle kapom – Wolfgang, egy 50 feletti hosszú, ősz hajú, johnlennon-szemüveges, hippi-gyanús bácsi, nem csak az arcát, de a hangját is felismerném messziről, vagyis messziről nem, mert alapjáratban halkan beszél, inkább úgy fogalmaznék, hogy sok közül is felismerném, annyira jellegzetes, van benne valami biztató. Ő vitt be a hajléktalanszálló raktárába kabátot keresni, aztán később bakancsot meg pulóvereket is kaptam, nyilván ilyenek nem voltak nekem, egy télikabáttal például megtelt volna a táskám.

Berlineye, bicikli.
Az utolsó kávét Sacival (aki unokatestvérem, Erikának pedig ikertestvére, azt hiszem, kb. nyolc éve él Berlinben, most Írországban praktizál, de ezt már írtam) az Alexanderplatzon ittuk, a kávézóban a Mad World szólt, míg a tér egyik hatalmas épületéről emberek ugráltak le, persze kötéllel, ez szélcsendben itt nem ritka látvány.

Vasárnap, ami pont öt héttel ezelőtt volt, egyébként pedig a hajléktalanszálló nyitását megelőző nap, Erikával a Berlinprojekt istentiszteletére mentünk, ez egy ötéves gyülekezet, saját templomuk nincs, így a Babylon nevű moziban gyűltünk össze jó sokan, általában fiatalok, a zene, a tér, az átlagéletkor kicsit a neoprotestáns istentiszteletek hangulatát idézi, ezzel együtt – némileg meglepő módon – pozitív élmény volt, az alap pont az a rész volt Jeremiás könyvéből, ahonnan a Stadtmission mottója is származik, a szál pedig, amit elkaptam az igehirdetésből, az identitás, hit, ilyenek feladásáról, illetve megtartásáról szólt, és nem maradhatott el az a retorikus kérdés sem, hogy mi, a gyülekezet, meg egyen-egyenként még Babilonban ülünk-e, persze, a Babilonban ülünk, így hívják a mozit, aztán valahogy túltettem magam rajta, s maradtam az egyébként tényleg nem csak felületes gondolatokkal, meg az Úrvacsora élményével, ami itt minden egyes vasárnap előfordul, még délután is.

2010. december 4., szombat

Engem is bosszant egy kicsit,

Kolozsváron hasonlókat fotóztam, itt folytatódik a projekt.
de nem sokáig tart már ez az időeltolódás, hogy folyton a néhány héttel korábban történt dolgokról írok. Most, hogy a bejegyzésekkel is megérkeztem Berlinbe, kicsit összevonom a napokat, vagy inkább mást találok ki, egy másik szervezőelvet, mondjuk nem napok lesznek (hiszen itt helyben az idő is másképpen működik, mint az úton), hanem történetek, apró csikkvillanások (köszönöm, Benji, a kifejezést). Ez meg a következő bejegyzés azért még hosszabb lesz egy csikkvillanásnál (és talán nem lesz annyira varázslatos), igyekszem vele átfogni a vendégekkel való első találkozásig eltelt időt, úgy érzem, valahol ott kezdődik a jelen.

Azokban a napokban tehát, amelyek nekem az elsők, októbernek pedig az utolsók voltak, még annak a bizonyos lakóközösségnek voltam a része, közös konyhánk, nappalink volt, de a különböző programok, munkaidők miatt gyakran egyedül reggeliztem, ilyenkor Chopin, Schubert, Grieg, Liszt és pajtásaik zenéjére ropogott fogaim között a pirítóskenyér. Valahogy rászoktam erre, a pirítóskenyér szalámival és sajttal azóta is táplálkozásom alapját képezi, napszaktól függetlenül. Az első néhány hét egyik meghatározó tapasztalata volt, hogy, bár a napi programból kiestek a százegynéhány kilométeres utak, a gyomrom befogadóképessége nem változott, azaz továbbra sem éreztem, mikor elég, rengeteget ettem, és bizony elkezdtem pocakosodni. Három-négy hét kellett hozzá, hogy elkezdjem fokozatosan visszanyerni ezt a felbecsülhetetlen értékű, és anyagi szempontból rendkívül hasznos érzékemet, hogy hol a határ. Kénytelen voltam hát beiktatni a kis reggeli kondi (eine kleine Morgenkondi) sorozatot, nem volt túl hosszú életű, de olykor-olykor még mutatok hajlandóságot rászánni néhány percet.

Erről a lakásról még két dolog jut eszembe: a zuhanyzócsap, én először láttam ilyet, ráadásul néhány napig a magaménak tudhattam: be kellett állítani rajta a kívánt hőmérsékletet (mondjuk 35 fok), és annak megfelelően tört elő a víz a rózsából. A másik egy 1992-es lengyel naptár Szűz Máriával meg a kis Jézussal, egy ideig gondolkoztam rajta, hogy hogy került a frissen felújított szobába, aztán, ha már magyarázatot nem leltem rá, egyszerűen csak elfogadtam a jelenlétét. Mindenesetre domináns elem volt a falon.

2010. december 2., csütörtök

Melyben betekintést nyújt az áttekintésbe, de csak felületesen

A beleszeretés tárgya.
Már első este, azaz hétfőn közölték, hogy szerdától, azaz 27-től dolgozom, ami azért volt meglepetésszerű, mert a megbeszéltek szerint november elsején kezdődik a munka a hajléktalanszállón, tehát örülnének, ha október 29-én már ott lennék, hogy kicsit bemutassanak a társaságnak, és felvilágosítsanak egynémely dolgokról a rendszer működését illetően. Szóval nem bánták, hogy korábban érkeztem, és, amint említettem, rögtön gondoskodtak is róla, hogy elsejéig se unatkozzam.

A közölték kifejezés egyébként nem egészen helyénvaló, a száraz, hivatalos hangnem, amit ez a szó implikál, egyáltalán nem jellemezte azt, ahogy "az információ (azzal kapcsolatban, hogy mikor kezdek) a birtokomba került". Svetlana, egy harminc körüli orosz munkatársnő mondta el, miközben megmutatta, hogy hol fogok lakni az első két héten. Kedves, közvetlen, és az az enyhe orosz hangsúly az egyébként tökéletes német beszédében is valahogy rokonszenvesebbé teszi. Elég általánosak ezek a szavak, amikkel jellemeztem, s amik többé-kevésbé lefedik az első benyomásomat róla, de később, az együttmunka során, egészen konkrét jelenetekben nyilvánultak meg ezek, majd leírom őket.

A szoba tehát egy WG (Wohnunggemeinschaft, magyarul talán lakóközösség) része, egyedül lakom benne, de a konyhát és nappalit közösen használjuk a közeli szobákban lakó többi önkéntessel, akik vannak heten. Egyikükkel már első este összefutottam, a többiekkel részben a következő reggel, részben meg szép sorjában. Hat lány, egy fiú, de ha egészen pontos akarnék lenni, és nem annyira kedves, ezt az arányt tört számokban kéne kifejezzem, nem a fiú javára. Egyébként jó társaság, mind frissen érettségizett ifjú útkeresők, lehet, hogy nemsokára korcsolyázni megyünk. Az első két héten lakom (laktam) tehát velük, utána Saci szobájában január végéig, amíg ő Írországban praktizál.

Elsejéig (ez még mindig november) a munka abból áll, hogy előkészítjük a terepet a vendégeknek. Ők a hajléktalanok, itt úgy hívják őket, hogy vendégek (Gäste), és ehhez nagyon ragaszkodnak. Ez egyrészt a fő helyiség, tehát a konyha, a kiszolgálórészleg (mondjuk pult), az asztalos-pados tér, valamint az ezekhez tartozó vécék, irodák, raktárak előkészítését jelenti, másrészt meg a Schlafhausét, ahol az izolírokkal felszerelt szobák vannak, vécék, zuhanyzók, raktár, orvosi szoba, meg egy dohányzó. Ez a két nagyobb egység két különböző, ám ugyanahhoz a területhez tartozó épületben van (ahogy egyébként az én lakrészem is). "Hálószoba", hogy így mondjam, bár ezek nagymértékben különböznek attól a képtől, amit ez a szó rendszerint előhív bennünk, összesen hat van, három férfiaknak, egy nőknek, egy a betegeknek, és egy a kutyáknak meg gazdáiknak. Ezekben összesen 65 izolír lepedőbe csomagolva, rajtuk paplanhuzatba húzott pokróccal. Elég korrektek tehát a körülmények, bár persze a szobákat áthatja egy bizonyos szag, meg az ágyneműket is csak hetente egyszer cseréljük, pontosabban úgy, hogy a hét minden napján a szobák egyikében plusz a betegszobában (itt tehát naponta). A 65 persze kevés, így sokan önszántukból, vagy mert a Schlafhausban már beteltek a helyek, az étkezdében alszanak, padokon, padok alatt, tányérba ejtett fejjel. De erről, meg hogy hogy zajlik a dolog, majd később.

Szóval első munkanapomat a Schlafhausban töltöttem, miután sorra kitakarítottam a szobákat, Bernd irányítása alatt elhelyeztem az izolírokat, és a mindenféle ágyneműket is a helyükre húztam. Bernd berlini, ez akcentusilag azt jelenti, hogy semmit sem értek abból amit mond, ha nem lassan, tagoltan mondja, mint egy hülyegyereknek. Egyébként az önállósulási procedúra elkezdődtével, azaz az első napok után már nem sokat mondott, kvázi (ezt itt gyakran használják, nem fogok rászokni, ígérem) kikerültem a keze alól.

A Berlinben bolygó hollandi. Barna, kopott, és még egyszer sem próbálták ellopni.

A biciklis incidens után Erikának eszébe jutott, hogy használhatnám az övét, csak éppen rendbe kéne tenni, nem gond, rendbeteszem (persze nem sikerült, de sikerült másnak), amikor pedig megmutatta, hogy melyik az, nyomban beleszerettem rögvest, s ez azóta is tart.

2010. december 1., szerda

Berlin legszebb nője

a Neues Muzeumban vár, egy külön a számára fenntartott teremben. Nincsen teste, arról a néhány óráról, amíg volt neki, itt olvashattok, az ötödik bekezdéstől. Egyébként lenyűgöző, Erika ebben a múzeumban dolgozik, így volt alkalmam erről személyesen is meggyőződni.

Az első Berlinben elkövetett fotó.
Este a Collegium Hungaricum nevű magyar központban néztünk meg egy könyvbemutatót, németül zajlott, de szerencsére képek is voltak, Dél-erdélyi szász városokról szólt a dolog, úgy vettem észre, eléggé wikipédiás szinten. A bemutatót követő fogadásért viszont kétszer is végigültem volna, pompás volt. Nem csoda hát, hogy víg voltam, és jóllakott (bár ha jobban meggondolom, ez utóbbi érzéssel csak ittlétem negyedik hete körül kezdtem el újra ismerkedni, ez szorosan összefügg a lipcsei feljegyzésekben megfogalmazott egyik megfigyelésemmel), amikor azonban kiléptem az ajtón, kénytelen voltam egy pillanatra minderről megfeledkezni, ugyanis ott állt a biciklim (ahol hagytam, eddig rendben) félig átfűrészelt biciklizárral. Ez már nincs rendben, úgy találtam. Aztán persze eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy csak félmunkát végeztek rajta a híres berlini biciklizárfűrészelők, és ennek az örömnek valahogy sikerült maga alá gyűrnie előbbi megdöbbenésemet, de persze az a gondolat is rögtön gyökeret vert bennem, hogy mihamarabb szerezni egy öreg, kopott kerékpárt.

A második.

Időközben újabb fotók kerültek nyilvánosságra, nézegessétek őket szeretettel, de leginkább a prágaiakat!

2010. november 30., kedd

Október 25, hétfő, huszonhetedik nap, megérkezés

Magdeburg – Berlin, kb. 7:45–18, 161,63 km, átlagsebesség 21,93 (Berlinig 22 fölött)
Összesen 2064,37 km

Timinek és Marcinak jó korán el kellett mennie munkába, ami azért jó, mert így én is kénytelen voltam korán elindulni. Háromnegyed nyolckor kicsit még hűvös volt (figyelem, poén: s a hideget annyira nem csípem, ő viszont igencsak csíp engem), de a levegőben már érezni lehetett, meg az égen is látni, hogy pompás nap lesz ebből, és tényleg. Szinte teljes szélcsend, gyönyörű napsütés, barátságos barifelhők.

Túró Rudi egy barátságos malom mellett, útközben.
Az útvonalat is sikerült pontosan követni a meglehetősen profi GPS-helyettesítő segítségével, körülbelül a negyvenedik kilométerig, ahol egy faluból valami mezei útra irányított, és akkor már tudtam (sejteni már korábban is sejtettem), hogy nem volt valami nagy ötlet a google-térképen a gyalogos útvonalat választani. Egyébként vannak érvek, amik mellette szólnak, például, hogy rövidebb, meg feltehetően kevésbé forgalmas, csakhát arra nem gondoltam, hogy olyan útra is felvisz, ami nincs. Rövid habozás után azért továbbmentem azon a bizonyos mezei úton (vagy minek is nevezzem, két kitaposott sáv a mezőn, persze aszfalt nélkül), hogy hátha egyszercsak eljön az aszfalt, meghát a jegyzetek szerint úgyis csak néhány kilométeres az adott szakasz, s egyszercsak ott vagyok valami német nyelvű, felkiáltójeleket és többek között a HALT! szót tartalmazó felirat, valamint egy elég egyértelmű üzenetet hordozó lezárt sorompó előtt, szóval katonasági terület, ha pedig belépek, akár meg is lehetek lőve, ha helyesen értelmezem a felkiáltójeles szöveget. Szóval ezek a körülmények rögtön segítettek eldönteni a kérdést, hogy mezei út vagy az útvonal újratervezése, kénytelen voltam az utóbbit választani, csakhát ilyen funkciója nincs a GPS-helyettesítőmnek, meg ez ugye azt is jelentené, hogy dobhatom el a részletes, kinyomtatott útvonaltervet. Node azért mégsem dobtam el, a berlini résznek még hasznát vehetem.

Kolléga kis piros utánfutóval a bicikliúton.

Visszamentem hát a faluba, az első kapun becsengettem, mert mit tehettem volna egyebet, egy öreg, segítőkésztelen bácsi kiáltott ki, hogy mit akarok, persze nem értette, hogy mit akarok, s úgy vettem észre, nem is annyira érdekli, úgyhogy továbbmentem, a következő próbálkozásra viszont már egy fiatalabb, segítőkész férfi jelent meg az ajtóban, elmondtam, hogy mi járatban, rögtön térképeket vett elő, s miközben az útvonal újratervezésén dolgoztunk, egy kávéra is behívott, köszönöm, de nincs túl sok időm, el kéne még érnem Berlinbe, végül meglett az útvonal, az autóstérképből szó nélkül kitépte a megfelelő oldalakat, és jó utat! Én pedig örvendeztem, hogy így alakult, valóban, a rendesen kitáblázott autóúton, illetve a közvetlenül mellette húzódó bicikliúton jobb az embernek, és a haladás is.


Szendvics bőven, győri édes bőven (köszönet Timinek), erő, vidámság, jóidő, s ráadásul húz a város erősen, meg a kíváncsiság, hogy milyen is lesz megérkezni így, végül. A városba már hat előtt beértem, a címet hat tízkor találtam meg, utána a szokásos megérkezés utáni program (találkozás, beszélgetés, borozás Erikával és Sacival, skype az otthoniakkal, zuhany, vízszint), csakhát ez egy kicsit más volt.

Gott sei Dank!


Nem kíván ez az útvégi nagy üzenetem lenni az emberiség számára, csakhát ott találtam, ha jól emlékszem, már Berlin közelében.

2010. november 29., hétfő

Október 24, vasárnap, huszonhatodik nap

Grüne Zitadelle. Becsszó.
Hundertwasser utolsó épületét Zöld citadellának hívják. Ha elgondoljuk, akár magától értetődő is lehetne a név, de nem az: a citadella tiszta rózsaszín. Persze van rá magyarázat, a belső oldala egy kisebb domboldalhoz hasonló, füves-fás vidék, amit neki már nem volt alkalma megcsodálni, mert – Timi elmondása szerint – jött volna egyet terepszemlézni a citadella leendő helyére, s egyszercsak, Új-Zéland körül a hajón, meghalt. A tervek viszont már megvoltak, s némi vita után felépítették, ott áll, láttam. Üzlethelyiségek mellett rendes apartmanok is vannak benne, elvégülis lakóház, persze megfizethetetlen, dehát mit tehessen az ember. Ez nem kíván válasz lenni az iménti retorikus kérdésre, nem is igazán lehetne az, persze, csupán egy szimpatikus idézet a mestertől: "Néhányan azt állítják, a házak falakból állnak. Szerintem ablakokból."

Itt már zöldül, de van, ahol teljesen kizöldült.

Magdeburgon egyébként azért nem látszik az a hatalmas történelme, ami van neki, mert többször is földig bombázták, utoljára a II. Világháborúban. Persze a történelméhez tartozik ez is, azaz implicite a történelmi múltját idéző épületek, hangulatok eltűnése.

A dóm egyik kilincse
A bősz német széllel (ez már a második találkozásunk) harcolva olykor sikerült eljutni a város egy adott pontjától a másikig, sikerült hát megnézni a dómot, ami egyike azoknak az épületeknek, amelyek többé-kevésbé megúszták a bombázást, meg még néhány templomot, melyek közül, ha jól emlékszem, kettő is már csak koncertteremként működik, de mint olyan, jól.

Van továbbá egy muris park mindenféle játékokkal, kisvasúttal, akusztikai érdekességekkel (hatalmas, zenélő kottaállványok; föld alatt futó csövek, amolyan telefon-szerűség; egymással szemközt, kissé átlósan felállított hatalmas lapok, amik egymásnak dobigálják az elsőbe belekiáltott hangot, persze el kell találni a megfelelő szöget, ez nekem csak egyszer jött össze, véletlenül), egy helyen pedig, elkerítve, szarvasok legelnek nagy békésen.

Figyelem, becsapós kérdés: mi van akét félgömb között? Valamiért Magdeburghoz kötődik ez a korszakalkotó fizikai kísérlet, a kompozíció egyébként a másik oldalról egy teljesen korrekt szobor, csakhát ha onnan fotózom, akkor Timi háttal állna benne.

Este ismét alkalmam nyílt felismerni, sőt megfogalmazni, hogy hobbim a mosogatás, ezt Timi, úgy vettem észre, nem is nagyon bánta. Aztán google térképezés, az eddigi legtermékenyebb, ugyanis rájöttem (az utolsó szakasz előtt), hogy a kijelölt útvonalat ki is lehet nyomtatni, szinte tökéletes GPS-helyettesítő az a néhány A4-es lap, persze búgó női hang, meg az útvonal újratervezésének lehetősége nélkül. (Ez utóbbi hiányosságnak hátrányáról csak holnap fogok meggyőződni igazán.)

Lépcsők a fal mögött.
Kedves Timi és Marci, nagy köszönet mindenért!

2010. november 27., szombat

Október 23, szombat, huszonötödik nap

Lipcse – Magdeburg, kb. 9–19, 141,94 km, átlagsebesség 20,77

A napraforgót széltől védett helyen szállítsuk!
Gyönyörű időben tekertem, ráadásul annak köszönhetően, hogy indulás előtti este a google.maps-ről elég részletesen kiírtam az útvonalat, körülbelül csak kétszer nem tudtam, hogy akkor merre is, egy alkalommal egy biciklis bácsitól kértem útmutatást, ő készségesen neki is fogott eligazítani (a drezdaihoz hasonló üldözéses jelenet nélkül), amikor pedig magyarázás közben azt vélte kiolvasni a szemeimből – nem minden ok nélkül –, hogy bizony egy adott ponton elvesztettem a fonalat, akkor elkezdett lassabban, és egyszerűbb szerkezeteket használva magyarázni, nem sokkal később meg már az a gyanúja támadt, hogy az a bizonyos fonal sosem volt a birtokomban, így úgy döntött, mindkettőnknek egyszerűbb lesz, ha elkísér egy darabon. Tekergettünk nyugiba, szóba elegyedtünk, a beszélgetés máris jobban ment, hiszen nem az volt a tétje többé, hogy megérkezem-e vagy sem, elmondtam hát, hogy honnan jövök, rámnézett, hogy bist du verrückt?, mondtam, hogy ein bisschen, vielleicht, és akkor ő barátságosan megveregette a vállam.

A pitypang, az más. Az egészen más.
Az érkezés körülbelül a terv szerint történt, a találkozás örömteli, Vincze Timi és a férje, Marci vártak, no meg a gulyásleves, ami, ha jól emlékszem, Timi édesanyját dicséri.

Újabb fotók feltöltve, ha kedvetek van egy kicsit visszalapozni.




Macskaköves út két település között. Ritkaszép és ritkakellemetlen.

Szarvasmarhák.

Jó itt.

2010. november 26., péntek

Október 22, péntek, huszonnegyedik nap

Nikolaikirche, a '89-es tüntetések kiindulópontja.
A lipcsei egyetem menzája önkiszolgálós. Ennek legfontosabb hozadéka, hogy annyit tesz az ember a tányérjára egy bizonyos ételből, amennyit akar, és mennyiségtől függetlenül fizet. Ez az én esetemben annyit tesz (figyelem, az előbbi annyit tesztől különböző kifejezés), hogy telepakoltam a tányért spagettivel meg bolonyaival, a rendszer tiszteletére (kevésbé a bolonyai, sokkal inkább a lipcsei egyetem menzáján érvényben lévő önkiszolgálós rendszerére). Egyébként amióta úton vagyok – és ezt vendégfogadóim tudják a legjobban, talán meg is jegyezték meguknak – a gyomrom befogadóképessége végtelen, minden egyes étkezésnél szomorúan konstatálom, hogy nem érzékelem, hol a határ, nincs határ, el vagyok veszve, azt hiszem.

Talpnyomok ugyanazon a téren, ugyanazon történet emlékére.

Aztán néhány órát a Zeitgeschichtliches Forumban töltöttem, kicsit Terror háza-szerű hely, csak nem annyira nyomi, például egy egész emeletet – ami azért sok, mert összesen kettő van – a DDR humorának szenteltek, nevetett rajta mind, aki értette, azaz a többiek. A Fórum tehát a posztbelikus Németországot, a Berlini fal történetét, a forradalmat mutatja be egészen gazdagon, egyébként ingyen. A korabeli tárgyak mellett (bélyegtől rendőrségi dubáig minden volt) a zenei élet meghatározó előadóit is meg lehet hallgatni, így találtam rá például Nina Hagenre, akiről majdnem először hallottam, de mégsem, mert a budapesti vasárnap reggelen (amiről már beszámoltam, s lám, mint annyi minden más, ez is kimaradt belőle) a templomba menet Gergővel az autóban őt hallgattuk, megjegyezte, hogy némileg meglepte az idős hölgy, aki egyébként legendás punkzenész, új lemeze, amely kizárólag keresztény beütésű számokat tartalmaz.

Bach a talapzaton, a Tamás-templom előtt...
Este motettás istentiszteleten vettünk részt a Tamás-templomban, ahol ez az egész dolog Bach fejéből kipattant, és persze meg is valósult, ha pedig az időjárási viszonyok kedvezőek, meg a napszak is olyan, hogy jó helyről érkezik a fény, ott sugárzik a nagy orgonista meg karmester nem kevésbé nagy ábrázatja az egyik festett üvegablak közepén. Nagy élmény volt, egészen felemelő, szinte megbocsátottam, hogy mindennek csak belépti díj fejében lehettem részese.






...és Bach a biciklin, valamelyik téren.

Auerbachs Keller, ide vezette először Mefisztó Faustot. 
Később azt a bazinagy emlékművet néztük meg, ami annak emlékére lett oda, hogy Napóleont legyőzték a népek. Sajnos a "bazinagy" melléknévvel minden számomra megmutatkozott részletét és tulajdonságát elmondtam, többet tehát nem tudok róla, ennyit enged látni a perspektíva, meg főleg, hogy töksötét volt, s a világítás elmaradt. Egy másik dolog, ami hatalmas volt, talán Közép-Kelet-Európa délnyugati részének legnagyobbja, az a vonatállomás. Igen impozáns épület, be is vásároltunk benne (mert áruház is működik ott), talán tejet az esti kakaóhoz, de lehet, hogy az volt már otthon, ez esetben valami mást, mindenesetre ha a nap le is ment, elmúlni nem múlt el kakaó nélkül, ezt jelenidőben egyre ritkábban mondhatom el, ígyhát ha alkalmam adódik rá – mint például most – örömmel írom le, még ha csupán retrospektíve is.

És itt sörözött Goethe, legalábbis azt mondják.
S ha ti magatok is szívesen retrospektivizálnátok egy kicsit, itt megtehetitek, az okot a korábban bejegyzett napokhoz újonnan csatolt néhány fotó szolgáltatja, meg egy számomra elég fontos link, ami – a blog műfaji követelményeinek ismét elletmondva – nemrég került bele a tizennegyedik nap leírásába, Mahler tiszteletére.

2010. november 23., kedd

Október 21, csütörtök, huszonharmadik nap

Drezda – Lipcse, kb. 10:30–19, 116,91 km, átlagsebesség 14.67 [!]

Sárgabicikli egy lipcsei sétálóutcán.
Alkalmam nyílt ezen az útvonalon megismerni a bősz német szelet, kisebb-nagyobb megszakításokkal szinte egész nap tartott az ismerkedés, no meg a Don Quijote-i harcok mélységébe is nyertem kis betekintést, bár a párhuzamot sehogy sem tudom becsületesen alátámasztani, mégis valahogy az volt az érzésem, hogy. A jómagam és az említett hős közötti hasonlóság gondolata egyébként már az útnak egy korábbi szakaszán is megfogalmazódott bennem, mindenféle széltől függetlenül, akkoriban meg is próbáltam szisztematikusan, szavakkal elmagyarázni valakinek, hogy miben is áll, nem igazán jött össze, az viszont már meglepett, hogy amikor később, a saját nyelvemen, saját magam részére, saját belső szobámban tettem kísérletet a párhuzam pontos felvázolására, ez a próbálkozásom is csődöt mondott. Dehát aki A-t mond, mondjon csődöt is, jutott eszembe édesapám bölcsessége, úgy emlékszem, éppen egy szerelmi csalódásból vigasztalódni kívánó fiatalemberrel osztotta meg, én körülbelül tizenkét éves voltam, és akkor éppen pont ott. Node a párhuzam, ha homályos is, de létezik. (Lehet, hogy el kéne olvasnom a Don Quijote-t, a pontosabb megértés érdekében.)

Piroskabátos néni biciklijét tolja a régi városháza előtt.

Egyébként tényleg volt egy csomó szélmalom, olyan modernebbik fajta, ez nyugatabbra nem ritka látvány, olykor tényleg elcsodálkoztam azon, hogy abban a hatalmas szélben hogy nem indulnak be, mint egy propeller, és repülnek el, mintegy a földtől elszakadván. Én azonban nem bizonyultam annyira stabilnak, mint amazok, a szél (amelynek persze az eddigi legkisebb átlagsebesség is betudható) nem egyszer szabályosan leszedett a bicikliről, ilyenkor kénytelen voltam tolni, hogy közben azért haladjak is egy keveset, egyszer pedig egyenesen belevitt az útmenti árokba, kicsit számomra is vicces volt, hát még a harcomat a szélvédő mögül figyelők számára! Az időjárás további következményei: pihenéskor, kajáláskor kerestem egy masszív oszlopot, és abban kapaszkodtam meg, pisiléskor pedig fokozottan figyeltem az irányra, bizony kénytelen voltam komolyan venni a contra vento non piselli! ősi apacs bölcsességet.

Chaplin, a balett-táncos. Benjinek, barátilag.
Az útvonallal viszont minden rendben volt, sikerült követni a táblákat, ami mindig különös biztonságérzetet nyújt, az Elba mentén pedig a teljesen használható bicikliútnak is örvendhettem. A megérkezés Lipcsébe viszonylag idejében történt, bár a bentlakást nem volt egyszerű megtalálni, Szabolcs fogadott, most éppen ösztöndíjas, egyébként Kolozsváron tanuló teológus srác. Először találkoztunk, de örömteli volt, vacsora előtt zuhany (a kötelező poén az előbb vacsoráznál vagy inkább zuhanyoznál? kérdésre: előbb talán zuhanyoznék, mindannyiunk érdekében), hatalmas vacsora, s vízszint.

Október 20, szerda, huszonkettedik nap

Éppen befejeztem a bicikli tisztítását, ami a mosás mellett egy másik alapművelete az útnak, amikor az idő hirtelen esősre, szelesre fogta a figurát, tökéletes időzítés. Városba menni amúgy sem nagyon volt kedvem, jó volt kicsit üldögélni, belülről hallgatni az esőt, ezek mindig jók. Aztán hétkor Reinharddal, a fiával, egy idősebb szakállas svájcival meg még három emberrel egy sportközpontba mentünk, ahova rendszeresen eljárnak röplabdázni meg szaunázni, most éppen szaunás este volt, olyan igazi, boxermentes szauna, egy finnesnek ezen nem kéne meglepődnie. A fokozott hatás érdekében Reinhard egy hidegvizes zsebkendővel takarta le a hőérzékelőt (gondolom, az volt az a kicsi bügyüsz, hogy kontrollálja a hőmérsékletet, gondolom tovább), úgy is mondhatjuk, hogy kitolt vele, így egy idő után már 110 fokban kenegettük magunkat sóval meg mézzel, ez utóbbi egyébként ugyanaz volt, amiből a reggeli teámhoz is csurgattam bővivel. Tíz-tizenöt percenként kiszálltunk egy hideg zuhanyra, aztán gyertyafény és hűtőtáskából előkerült pezsgő mellett beszélgettek az urak (egy ideig én is téma voltam, azaz az út, meg az éjféli csengetés, ami Németországban azért nem divat, de senkin sem láttam rosszalló meghőkölés jelét), tíz-tizenöt perc múlva vissza, mindezt összesen vagy négyszer, a maga szép rendjében.

Légturbina (vagy mi) a Holdhal kocsma bejárata fölött a környezetbarát áramellátás jegyében.

A szertartás után ugyanez az előkelő társaság a svájcihoz volt hivatalos, sajtkóstolóra. Ő maga persze korábban hazament, hogy előkészítse a dolgokat, egyébként ugyanabban az épületben lakott, ahol én is megszálltam, Reinhardnak alsó szomszédja. Ahogy körbeültük az asztalt, a tálcáról pedig lekerült a tizenhét féle sajtot rejtő lepel, aztán ahogy kicsivel később vörösborral koccintottunk, és figyeltünk arra, hogy hogy tartjuk a poharat, miközben mélyen, ugyanakkor pedig könnyed, egyetértő mosollyal egymás szemébe néztünk, az Őfelsége pincére voltam dúsgazdagokból álló társasága jutott eszembe rólunk, vagyis inkább róluk, én valamiképpen kívülállónak éreztem magam, minthogy az is voltam. Nem sűrűn akadt a villámra olyan sajt a tizenhét féle közül, amit a bor meg a ropogós kenyér (amit általában a németek vagy megvetnek, vagy egyszerűen csak hülyére nem értenek hozzá) mellett ne szívesen ízlelgettem volna, ráadásul az általános kultúrám (?) is bővült egy keveset a következő eset következtében: vágtam volna a sajtot úgy ahogy addig is, klasszikus módszer, kés vízszintben, finom előre-hátra mozgások, mire a házigazda (aki, nem meglepő, tudott egyet s mást a sajtokról) elnéző tekintettel rámszól, hogy nem úgy, ez egy parmezán, kérlek, kemény sajt, s kiveszi a kést a kezemből, függőlegesen ráállítja a figyelmünk központjában lévő tárgyra (bár nem tudom, hogy illendő-e letárgyazni egy sajtot), és könnyedén beledöfi, mintegy leválasztja róla a kívánt részletet. Egyébként tényleg kedélyes, jó emberek, köszönöm Reinhardnak, hogy ott lehettem, s a kellemesen átjáró fáradtságra meg holnapi útra való tekintettel: lefekvés.

2010. november 22., hétfő

Október 19, kedd, huszonegyedik nap

Senkit sem akarok összezavarni, de ma a bejegyzés címében megjelölttől különböző nap van, egy másik nap van ma. November huszonegyedike. Mától tehát elkezdtek fotók kerülni a korábbi bejegyzésekbe, ha van kedvetek kicsit visszalapozni, nézzétek meg őket. A szöveget nem muszáj újraolvasni, de ki tudja, a fotók fényében némely dolgok akár át is értelmeződhetnek, és az mindig izgalmas. Egyébiránt a legelső változat óta a szövegekben is történtek apró változások, bár ez lehet, hogy a blog műfaji követelményeinek némileg ellentmond. (Az idősíkos gondolatmenet nyakán még egy utolsót teker az a körülmény, hogy tegnap, miután tényleg sikerült néhány fotót feltölteni, és miután már ez a bejegyzés is megvolt - jelen mondat híján -, "leesett az internet", így megjeleníteni már nem tudtam. Csak most, november huszonkettedikének borongós délutánján.)

Katja, Reinhard lánya mutogatta meg a várost, azt kell róla tudni, hogy kulturális szempontból egy nagy kultúrváros, ezzel az arcával leginkább egy Erich Kästner-emlékművön keresztül kerültem kapcsolatba, egészen helyes darab, mellékelve. A nap következő programpontja a mosás (ezúttal mosógéppel), aztán nyolc körül ismét a városban, vacsora a Döner Baboș nevű helyen, becsületes adag kebab, mosolygós törökök, Katja mesélte róluk, hogy amikor néhány barátja szalmakrumplit rendelt, és indokolatlanul sokat kellett rá várniuk, panaszt tettek, a törökök pedig egykettőre gondoskodtak a kárpótlásról: mindenki kapott egy Döner Baboș-logóval ellátott sárga simléderes sapkát, azóta is büszkén viselik (vagy baseball sapkát, mi mindigis úgy mondtuk neki, hogy simléderes, de hogy hogy írják, azt sosem tudtam, meg kellett nézzem a neten).

A könyvek gerincén címek is vannak, részben saját regényei, részben világirodalom, gondolom, a könyvtárából.


Kilencre az Ost Pol (Keleti-sark) nevű helyre mentünk, értitek, mint az Északi-sark meg a Déli-sark, csak ez a keleti, teljesen DDR-fíling kívül-belül, így van kialakítva. A jellegzetes dizájn mellett például ősrégi (de működő) játékgépek meg különböző kiállított tárgyak segítenek ennek a fílingnek megteremtődni, s van egy orgonaméretű jukebox is, olyan egészen kicsi lemezekkel működik, azokat teszi be valahogy magának, a számok listáján meg vagy kétszer is megjelenik Koncz Zsuzsa neve. Szóval ha más nem is, egy ilyen gép azért még szívesen elférne a szobámban, még ha a tetején is kéne aludnom. Piros sört ittam, egészen jó volt, közben koncert, Mohna énekelt, huszonéves csaj valami billentyűs hangszerrel, a youtube-n meg lehet nézni-hallgatni, hangulatos zene, hozzám nem igazán áll közel. Björköt juttatta eszembe, de inkább nem hasonlítom hozzá, egyikről sem mondhatom, hogy ismerem. Utána egy szakállas berlini csávó szórakozott a gitárjával meg valami elektromos szerkentyűvel (nem nagyon tudom ezeket), kicsit elszállós, kicsit drum'n base, kicsit mondanivalós szöveg. A zene számomra kicsit felejthető, de jó volt ott lenni.

2010. november 18., csütörtök

Október 18, hétfő, huszadik nap

Roztoky – Drezda, kb. 8–00:01, 262 km, átlagsebesség 19.67

Egy Ritter Sportot ringat az Elba.
Az első pihenéskor – 100 kilométer után – ülök az Elba partján felállított, s enyhén a folyó fölé is benyúló vasszerkezeten, néhány szendvics után bontanám a még Angéláéktól kapott Ritter Sportot, s hopp, beleejtem az nagy vízbe. Az életösztön az, ami utána ugrasztana, az életösztön az, ami visszatart, végül dolgozni kezd bennem a kevéske humorérzék, vagy inkább a mindent dokumentálni kell! belső imperatívusza, és lefotózom. A legreprezentatívabb talán, de semmiképpen sem a legelső jele volt ez annak, hogy a dolgok ma nem a tervek szerint fognak alakulni. Legalábbis nem az emberi tervek szerint.

Jómagam az Elba fölött.
Az első jel az első tizennéhány kilométer volt. Egy hosszú, kellemetlen, és legfőképpen nem az én biciklimnek való jel. Elméletileg a Moldva, majd miután találkoznak, az Elba mentén kialakított bicikliúton kellett volna végigtekernem, és ez jó ideig így is történt, közvetlenül Roztoky után át kellett mennem a folyó túloldalára, ez komppal történt (dokumentálva), még sosem csináltam ilyet, hát örültem neki, nyilván eszembe jutott Kharón, de arra még nem gondoltam, hogy a párhuzamnak mélyebb összefügései is lehetnek, idézem: “A révészkedésnek árat is szabott, és aki nem tudott neki fizetni, azt száz éves bolyongásra ítélte a Sztüx túlsó partján.” (Wikipédia, mi más) Pedig én fizettem, igazi koronákat tettem a kezébe, ha jól emlékszem, a szabott árnál többet is egy kevéssel.

A bősz Kháron.
Szóval az első kilométerek: köves, fás, gyökeres, szűk bicikliút, ha ketten lettem volna, most például feltölthetnék egy olyan fotót, amelyiken éppen azon dolgozom, hogy az egész mindenséget (az otthonomat, mondjuk így, bár egy kissé patetikus) átemeljem egy keresztbedőlt farönkön. Aztán aszfalt, sárga jelzések, hogy merre, megörülés, mikor pedig rájöttem, hogy a jeleket követve valamiért körbementem, és így tettem egy 30 kilométeres kitérőt, megszomorodás. Aztán egyéb eltévedéseknek is cselekvő, ugyanakkor pedig szenvedő alanya lettem, folyómenti bicikliútnak álcázott zsákutcák (melyekről rendszerint csak a végén derült ki, hogy zsákutca) szomorítottak tovább, a jámbor cseh sofőrök pedig bizonyos nyelvi és földrajzi ismeretek hiányában nem tudtak rajtam, szerencsétlenen segíteni, pedig esetenként igazán szerettek volna. Például az az ifjú, aki szólni ugyan egy szót sem szólt hozzám, és a helyes irányt sem mutatta karja lendítésével, de egy barátságos mosoly után határozott léptekkel teherszállító kisbuszának hátsó ajtajához lépett, kinyitotta azt, és intett, hogy tegyem be a biciklit bátran, és szálljak be jómagam is. Ó nó, tenk jú, ájm fájn.

A másik bősz Kháron, én azt hiszem, ez az igazi, mert ennél van a lapát. És a pénzt is az ő markába tettem. 

Ezek után pedig erdő, folyó, sötétség, hideg s erről haddnetöbbet. A cseh-német határ előtt, tehát úgy a kétszázadik keserves kilométer után még egy meglepi: tábla, balra mutató nyíl, felirat: Roztoky 1 km. Nevettem, mi mást tehettem volna, úgy, ahogy még sosem. Nem olyan nagyon, hanem olyanféleképpen, hogy mondjam, a nevetés karaktere volt számomra még ismeretlen, mindenfélék keveredtek benne. (Egyébiránt nyilván azonos nevű, de a kiindulási ponttól hál’ Istennek különböző településről volt szó.)

Bicikliösvény az Elba mentén.
Drezda előtt úgy 30 kilométerrel jónéhányszor megfordult a fejemben, hogy bizony ideje lenne megpihenni, ha máshol nem, hát panzióban, ráadásul anya is felhívott, hogy hol vagy kincsem, s hogy nem szállok-e meg valami vendégfogadó helyen, aztán mégsem. Éjfél előtt néhány perccel még kerestem a lakcímet, egy 50 év körüli biciklis férfit néztem ki érdeklődés céljából (nem, nem hogyléte felől), de amikor észlelte, hogy a biciklivel utána fordulok, elkezdett gyorsabban pedálozni, na hadd csak el, úgy is utolérlek, s jól megkérdem, hogy hol az a bizonyos utca, persze gyorsabb voltam nála, el is kaptam a frakkját, tört némettel, de szelíden szóltam hozzá, a tekintetembe igyekeztem mindazt belezsúfolni, amin addig átmentem, illetve azt is, hogy mit akarok és mit nem akarok tőle, ezeket a dolgokat úgy látszik helyesen értelmezte, eligazított, én pedig éjfél után egy perccel becsengettem Reinhardhoz, akinek ezúton is köszönöm, hogy kaput nyitott, pedig a megbeszéltek szerint kevéssel korábban kellett volna érkeznem. Gyönyörű belvárosi bérházféleség egyik lakásában él, és néhány napig én is, vacsora előtt zuhany (itt bizonyos nyelvi korlátok miatt nem sütöttem el a poént, amit egyébként mindenhol arra a kérdésre, hogy először vacsoráznék-e vagy zuhanyoznék: "előbb talán zuhany, mindannyiunk érdekében"), a fürdőszobában tükör, a tükörben egyre inkább Mick Jagger, vacsora, 1-1 megnyugtató üzenet az aggódó szeretteknek, a szoba kicsit hűvös, de azért átfut a fejemen: nihil sine Deo.

2010. november 17., szerda

Október 17, vasárnap, tizenkilencedik nap


A KAMPA udvarán parkoló Śkoda.
Forrócsoki a KAMPA múzeum mellett, ahol korábbi tervek szerint lennie kéne egy nagyszabású Modigliani-kiállításnak, nos nincs, de újabb tervek szerint lesz kb. egy hónap múlva. Köszönöm, Kristýna, hogy majd megnézed, és megírod, milyen volt.

Repkényfüggöny.

Rétegek.

Függöny.

Ćili bar
A retek mint olyan, mint cégtábla.

Muskátli.

Hadd találom ki, minek a cégtáblája!

Zenebót.

Paradicsomkonzervet a golyószóróba!