Arról, hogy miért Biciklit Gilles-nek! Watteau komédiása, Gilles, régóta kedves a számomra. Tudja a bánat, hogy miért. A bánat, persze, azért is, de mind a figura, mind pedig a hozzá fűződő viszonyom ennél valamivel összetettebb, nyilván. Sőt, olykor új, számomra is meglepő összefüggések fedik fel magukat, de ezekről talán máskor, máshol. Szóval az ötlött az eszembe, hogy kéne neki szerezni egy biciklit. Nem feltétlenül, hogy felviduljon tőle, talán csak, hogy hozzá tartozzon. De igazából azt se bánnám – bár némileg meglepne, bevallom – ha kibiciklizne vele a képből.

Arról, hogy miért shopping list Indulás előtt kaptam Orsitól egy kis bevásárlólistás noteszt, hogy leírjam bele, miket láttam. Ez tehát a napló, minden oldalán ott a SHOPPING LIST felirat, innen gépelem a bejegyzéseket, bár persze egy idő után – néhány nappal megérkezésemet követően ­– megtelt. Hál' Istennek, hogy így mondjam.

2010. november 30., kedd

Október 25, hétfő, huszonhetedik nap, megérkezés

Magdeburg – Berlin, kb. 7:45–18, 161,63 km, átlagsebesség 21,93 (Berlinig 22 fölött)
Összesen 2064,37 km

Timinek és Marcinak jó korán el kellett mennie munkába, ami azért jó, mert így én is kénytelen voltam korán elindulni. Háromnegyed nyolckor kicsit még hűvös volt (figyelem, poén: s a hideget annyira nem csípem, ő viszont igencsak csíp engem), de a levegőben már érezni lehetett, meg az égen is látni, hogy pompás nap lesz ebből, és tényleg. Szinte teljes szélcsend, gyönyörű napsütés, barátságos barifelhők.

Túró Rudi egy barátságos malom mellett, útközben.
Az útvonalat is sikerült pontosan követni a meglehetősen profi GPS-helyettesítő segítségével, körülbelül a negyvenedik kilométerig, ahol egy faluból valami mezei útra irányított, és akkor már tudtam (sejteni már korábban is sejtettem), hogy nem volt valami nagy ötlet a google-térképen a gyalogos útvonalat választani. Egyébként vannak érvek, amik mellette szólnak, például, hogy rövidebb, meg feltehetően kevésbé forgalmas, csakhát arra nem gondoltam, hogy olyan útra is felvisz, ami nincs. Rövid habozás után azért továbbmentem azon a bizonyos mezei úton (vagy minek is nevezzem, két kitaposott sáv a mezőn, persze aszfalt nélkül), hogy hátha egyszercsak eljön az aszfalt, meghát a jegyzetek szerint úgyis csak néhány kilométeres az adott szakasz, s egyszercsak ott vagyok valami német nyelvű, felkiáltójeleket és többek között a HALT! szót tartalmazó felirat, valamint egy elég egyértelmű üzenetet hordozó lezárt sorompó előtt, szóval katonasági terület, ha pedig belépek, akár meg is lehetek lőve, ha helyesen értelmezem a felkiáltójeles szöveget. Szóval ezek a körülmények rögtön segítettek eldönteni a kérdést, hogy mezei út vagy az útvonal újratervezése, kénytelen voltam az utóbbit választani, csakhát ilyen funkciója nincs a GPS-helyettesítőmnek, meg ez ugye azt is jelentené, hogy dobhatom el a részletes, kinyomtatott útvonaltervet. Node azért mégsem dobtam el, a berlini résznek még hasznát vehetem.

Kolléga kis piros utánfutóval a bicikliúton.

Visszamentem hát a faluba, az első kapun becsengettem, mert mit tehettem volna egyebet, egy öreg, segítőkésztelen bácsi kiáltott ki, hogy mit akarok, persze nem értette, hogy mit akarok, s úgy vettem észre, nem is annyira érdekli, úgyhogy továbbmentem, a következő próbálkozásra viszont már egy fiatalabb, segítőkész férfi jelent meg az ajtóban, elmondtam, hogy mi járatban, rögtön térképeket vett elő, s miközben az útvonal újratervezésén dolgoztunk, egy kávéra is behívott, köszönöm, de nincs túl sok időm, el kéne még érnem Berlinbe, végül meglett az útvonal, az autóstérképből szó nélkül kitépte a megfelelő oldalakat, és jó utat! Én pedig örvendeztem, hogy így alakult, valóban, a rendesen kitáblázott autóúton, illetve a közvetlenül mellette húzódó bicikliúton jobb az embernek, és a haladás is.


Szendvics bőven, győri édes bőven (köszönet Timinek), erő, vidámság, jóidő, s ráadásul húz a város erősen, meg a kíváncsiság, hogy milyen is lesz megérkezni így, végül. A városba már hat előtt beértem, a címet hat tízkor találtam meg, utána a szokásos megérkezés utáni program (találkozás, beszélgetés, borozás Erikával és Sacival, skype az otthoniakkal, zuhany, vízszint), csakhát ez egy kicsit más volt.

Gott sei Dank!


Nem kíván ez az útvégi nagy üzenetem lenni az emberiség számára, csakhát ott találtam, ha jól emlékszem, már Berlin közelében.

2010. november 29., hétfő

Október 24, vasárnap, huszonhatodik nap

Grüne Zitadelle. Becsszó.
Hundertwasser utolsó épületét Zöld citadellának hívják. Ha elgondoljuk, akár magától értetődő is lehetne a név, de nem az: a citadella tiszta rózsaszín. Persze van rá magyarázat, a belső oldala egy kisebb domboldalhoz hasonló, füves-fás vidék, amit neki már nem volt alkalma megcsodálni, mert – Timi elmondása szerint – jött volna egyet terepszemlézni a citadella leendő helyére, s egyszercsak, Új-Zéland körül a hajón, meghalt. A tervek viszont már megvoltak, s némi vita után felépítették, ott áll, láttam. Üzlethelyiségek mellett rendes apartmanok is vannak benne, elvégülis lakóház, persze megfizethetetlen, dehát mit tehessen az ember. Ez nem kíván válasz lenni az iménti retorikus kérdésre, nem is igazán lehetne az, persze, csupán egy szimpatikus idézet a mestertől: "Néhányan azt állítják, a házak falakból állnak. Szerintem ablakokból."

Itt már zöldül, de van, ahol teljesen kizöldült.

Magdeburgon egyébként azért nem látszik az a hatalmas történelme, ami van neki, mert többször is földig bombázták, utoljára a II. Világháborúban. Persze a történelméhez tartozik ez is, azaz implicite a történelmi múltját idéző épületek, hangulatok eltűnése.

A dóm egyik kilincse
A bősz német széllel (ez már a második találkozásunk) harcolva olykor sikerült eljutni a város egy adott pontjától a másikig, sikerült hát megnézni a dómot, ami egyike azoknak az épületeknek, amelyek többé-kevésbé megúszták a bombázást, meg még néhány templomot, melyek közül, ha jól emlékszem, kettő is már csak koncertteremként működik, de mint olyan, jól.

Van továbbá egy muris park mindenféle játékokkal, kisvasúttal, akusztikai érdekességekkel (hatalmas, zenélő kottaállványok; föld alatt futó csövek, amolyan telefon-szerűség; egymással szemközt, kissé átlósan felállított hatalmas lapok, amik egymásnak dobigálják az elsőbe belekiáltott hangot, persze el kell találni a megfelelő szöget, ez nekem csak egyszer jött össze, véletlenül), egy helyen pedig, elkerítve, szarvasok legelnek nagy békésen.

Figyelem, becsapós kérdés: mi van akét félgömb között? Valamiért Magdeburghoz kötődik ez a korszakalkotó fizikai kísérlet, a kompozíció egyébként a másik oldalról egy teljesen korrekt szobor, csakhát ha onnan fotózom, akkor Timi háttal állna benne.

Este ismét alkalmam nyílt felismerni, sőt megfogalmazni, hogy hobbim a mosogatás, ezt Timi, úgy vettem észre, nem is nagyon bánta. Aztán google térképezés, az eddigi legtermékenyebb, ugyanis rájöttem (az utolsó szakasz előtt), hogy a kijelölt útvonalat ki is lehet nyomtatni, szinte tökéletes GPS-helyettesítő az a néhány A4-es lap, persze búgó női hang, meg az útvonal újratervezésének lehetősége nélkül. (Ez utóbbi hiányosságnak hátrányáról csak holnap fogok meggyőződni igazán.)

Lépcsők a fal mögött.
Kedves Timi és Marci, nagy köszönet mindenért!

2010. november 27., szombat

Október 23, szombat, huszonötödik nap

Lipcse – Magdeburg, kb. 9–19, 141,94 km, átlagsebesség 20,77

A napraforgót széltől védett helyen szállítsuk!
Gyönyörű időben tekertem, ráadásul annak köszönhetően, hogy indulás előtti este a google.maps-ről elég részletesen kiírtam az útvonalat, körülbelül csak kétszer nem tudtam, hogy akkor merre is, egy alkalommal egy biciklis bácsitól kértem útmutatást, ő készségesen neki is fogott eligazítani (a drezdaihoz hasonló üldözéses jelenet nélkül), amikor pedig magyarázás közben azt vélte kiolvasni a szemeimből – nem minden ok nélkül –, hogy bizony egy adott ponton elvesztettem a fonalat, akkor elkezdett lassabban, és egyszerűbb szerkezeteket használva magyarázni, nem sokkal később meg már az a gyanúja támadt, hogy az a bizonyos fonal sosem volt a birtokomban, így úgy döntött, mindkettőnknek egyszerűbb lesz, ha elkísér egy darabon. Tekergettünk nyugiba, szóba elegyedtünk, a beszélgetés máris jobban ment, hiszen nem az volt a tétje többé, hogy megérkezem-e vagy sem, elmondtam hát, hogy honnan jövök, rámnézett, hogy bist du verrückt?, mondtam, hogy ein bisschen, vielleicht, és akkor ő barátságosan megveregette a vállam.

A pitypang, az más. Az egészen más.
Az érkezés körülbelül a terv szerint történt, a találkozás örömteli, Vincze Timi és a férje, Marci vártak, no meg a gulyásleves, ami, ha jól emlékszem, Timi édesanyját dicséri.

Újabb fotók feltöltve, ha kedvetek van egy kicsit visszalapozni.




Macskaköves út két település között. Ritkaszép és ritkakellemetlen.

Szarvasmarhák.

Jó itt.

2010. november 26., péntek

Október 22, péntek, huszonnegyedik nap

Nikolaikirche, a '89-es tüntetések kiindulópontja.
A lipcsei egyetem menzája önkiszolgálós. Ennek legfontosabb hozadéka, hogy annyit tesz az ember a tányérjára egy bizonyos ételből, amennyit akar, és mennyiségtől függetlenül fizet. Ez az én esetemben annyit tesz (figyelem, az előbbi annyit tesztől különböző kifejezés), hogy telepakoltam a tányért spagettivel meg bolonyaival, a rendszer tiszteletére (kevésbé a bolonyai, sokkal inkább a lipcsei egyetem menzáján érvényben lévő önkiszolgálós rendszerére). Egyébként amióta úton vagyok – és ezt vendégfogadóim tudják a legjobban, talán meg is jegyezték meguknak – a gyomrom befogadóképessége végtelen, minden egyes étkezésnél szomorúan konstatálom, hogy nem érzékelem, hol a határ, nincs határ, el vagyok veszve, azt hiszem.

Talpnyomok ugyanazon a téren, ugyanazon történet emlékére.

Aztán néhány órát a Zeitgeschichtliches Forumban töltöttem, kicsit Terror háza-szerű hely, csak nem annyira nyomi, például egy egész emeletet – ami azért sok, mert összesen kettő van – a DDR humorának szenteltek, nevetett rajta mind, aki értette, azaz a többiek. A Fórum tehát a posztbelikus Németországot, a Berlini fal történetét, a forradalmat mutatja be egészen gazdagon, egyébként ingyen. A korabeli tárgyak mellett (bélyegtől rendőrségi dubáig minden volt) a zenei élet meghatározó előadóit is meg lehet hallgatni, így találtam rá például Nina Hagenre, akiről majdnem először hallottam, de mégsem, mert a budapesti vasárnap reggelen (amiről már beszámoltam, s lám, mint annyi minden más, ez is kimaradt belőle) a templomba menet Gergővel az autóban őt hallgattuk, megjegyezte, hogy némileg meglepte az idős hölgy, aki egyébként legendás punkzenész, új lemeze, amely kizárólag keresztény beütésű számokat tartalmaz.

Bach a talapzaton, a Tamás-templom előtt...
Este motettás istentiszteleten vettünk részt a Tamás-templomban, ahol ez az egész dolog Bach fejéből kipattant, és persze meg is valósult, ha pedig az időjárási viszonyok kedvezőek, meg a napszak is olyan, hogy jó helyről érkezik a fény, ott sugárzik a nagy orgonista meg karmester nem kevésbé nagy ábrázatja az egyik festett üvegablak közepén. Nagy élmény volt, egészen felemelő, szinte megbocsátottam, hogy mindennek csak belépti díj fejében lehettem részese.






...és Bach a biciklin, valamelyik téren.

Auerbachs Keller, ide vezette először Mefisztó Faustot. 
Később azt a bazinagy emlékművet néztük meg, ami annak emlékére lett oda, hogy Napóleont legyőzték a népek. Sajnos a "bazinagy" melléknévvel minden számomra megmutatkozott részletét és tulajdonságát elmondtam, többet tehát nem tudok róla, ennyit enged látni a perspektíva, meg főleg, hogy töksötét volt, s a világítás elmaradt. Egy másik dolog, ami hatalmas volt, talán Közép-Kelet-Európa délnyugati részének legnagyobbja, az a vonatállomás. Igen impozáns épület, be is vásároltunk benne (mert áruház is működik ott), talán tejet az esti kakaóhoz, de lehet, hogy az volt már otthon, ez esetben valami mást, mindenesetre ha a nap le is ment, elmúlni nem múlt el kakaó nélkül, ezt jelenidőben egyre ritkábban mondhatom el, ígyhát ha alkalmam adódik rá – mint például most – örömmel írom le, még ha csupán retrospektíve is.

És itt sörözött Goethe, legalábbis azt mondják.
S ha ti magatok is szívesen retrospektivizálnátok egy kicsit, itt megtehetitek, az okot a korábban bejegyzett napokhoz újonnan csatolt néhány fotó szolgáltatja, meg egy számomra elég fontos link, ami – a blog műfaji követelményeinek ismét elletmondva – nemrég került bele a tizennegyedik nap leírásába, Mahler tiszteletére.

2010. november 23., kedd

Október 21, csütörtök, huszonharmadik nap

Drezda – Lipcse, kb. 10:30–19, 116,91 km, átlagsebesség 14.67 [!]

Sárgabicikli egy lipcsei sétálóutcán.
Alkalmam nyílt ezen az útvonalon megismerni a bősz német szelet, kisebb-nagyobb megszakításokkal szinte egész nap tartott az ismerkedés, no meg a Don Quijote-i harcok mélységébe is nyertem kis betekintést, bár a párhuzamot sehogy sem tudom becsületesen alátámasztani, mégis valahogy az volt az érzésem, hogy. A jómagam és az említett hős közötti hasonlóság gondolata egyébként már az útnak egy korábbi szakaszán is megfogalmazódott bennem, mindenféle széltől függetlenül, akkoriban meg is próbáltam szisztematikusan, szavakkal elmagyarázni valakinek, hogy miben is áll, nem igazán jött össze, az viszont már meglepett, hogy amikor később, a saját nyelvemen, saját magam részére, saját belső szobámban tettem kísérletet a párhuzam pontos felvázolására, ez a próbálkozásom is csődöt mondott. Dehát aki A-t mond, mondjon csődöt is, jutott eszembe édesapám bölcsessége, úgy emlékszem, éppen egy szerelmi csalódásból vigasztalódni kívánó fiatalemberrel osztotta meg, én körülbelül tizenkét éves voltam, és akkor éppen pont ott. Node a párhuzam, ha homályos is, de létezik. (Lehet, hogy el kéne olvasnom a Don Quijote-t, a pontosabb megértés érdekében.)

Piroskabátos néni biciklijét tolja a régi városháza előtt.

Egyébként tényleg volt egy csomó szélmalom, olyan modernebbik fajta, ez nyugatabbra nem ritka látvány, olykor tényleg elcsodálkoztam azon, hogy abban a hatalmas szélben hogy nem indulnak be, mint egy propeller, és repülnek el, mintegy a földtől elszakadván. Én azonban nem bizonyultam annyira stabilnak, mint amazok, a szél (amelynek persze az eddigi legkisebb átlagsebesség is betudható) nem egyszer szabályosan leszedett a bicikliről, ilyenkor kénytelen voltam tolni, hogy közben azért haladjak is egy keveset, egyszer pedig egyenesen belevitt az útmenti árokba, kicsit számomra is vicces volt, hát még a harcomat a szélvédő mögül figyelők számára! Az időjárás további következményei: pihenéskor, kajáláskor kerestem egy masszív oszlopot, és abban kapaszkodtam meg, pisiléskor pedig fokozottan figyeltem az irányra, bizony kénytelen voltam komolyan venni a contra vento non piselli! ősi apacs bölcsességet.

Chaplin, a balett-táncos. Benjinek, barátilag.
Az útvonallal viszont minden rendben volt, sikerült követni a táblákat, ami mindig különös biztonságérzetet nyújt, az Elba mentén pedig a teljesen használható bicikliútnak is örvendhettem. A megérkezés Lipcsébe viszonylag idejében történt, bár a bentlakást nem volt egyszerű megtalálni, Szabolcs fogadott, most éppen ösztöndíjas, egyébként Kolozsváron tanuló teológus srác. Először találkoztunk, de örömteli volt, vacsora előtt zuhany (a kötelező poén az előbb vacsoráznál vagy inkább zuhanyoznál? kérdésre: előbb talán zuhanyoznék, mindannyiunk érdekében), hatalmas vacsora, s vízszint.

Október 20, szerda, huszonkettedik nap

Éppen befejeztem a bicikli tisztítását, ami a mosás mellett egy másik alapművelete az útnak, amikor az idő hirtelen esősre, szelesre fogta a figurát, tökéletes időzítés. Városba menni amúgy sem nagyon volt kedvem, jó volt kicsit üldögélni, belülről hallgatni az esőt, ezek mindig jók. Aztán hétkor Reinharddal, a fiával, egy idősebb szakállas svájcival meg még három emberrel egy sportközpontba mentünk, ahova rendszeresen eljárnak röplabdázni meg szaunázni, most éppen szaunás este volt, olyan igazi, boxermentes szauna, egy finnesnek ezen nem kéne meglepődnie. A fokozott hatás érdekében Reinhard egy hidegvizes zsebkendővel takarta le a hőérzékelőt (gondolom, az volt az a kicsi bügyüsz, hogy kontrollálja a hőmérsékletet, gondolom tovább), úgy is mondhatjuk, hogy kitolt vele, így egy idő után már 110 fokban kenegettük magunkat sóval meg mézzel, ez utóbbi egyébként ugyanaz volt, amiből a reggeli teámhoz is csurgattam bővivel. Tíz-tizenöt percenként kiszálltunk egy hideg zuhanyra, aztán gyertyafény és hűtőtáskából előkerült pezsgő mellett beszélgettek az urak (egy ideig én is téma voltam, azaz az út, meg az éjféli csengetés, ami Németországban azért nem divat, de senkin sem láttam rosszalló meghőkölés jelét), tíz-tizenöt perc múlva vissza, mindezt összesen vagy négyszer, a maga szép rendjében.

Légturbina (vagy mi) a Holdhal kocsma bejárata fölött a környezetbarát áramellátás jegyében.

A szertartás után ugyanez az előkelő társaság a svájcihoz volt hivatalos, sajtkóstolóra. Ő maga persze korábban hazament, hogy előkészítse a dolgokat, egyébként ugyanabban az épületben lakott, ahol én is megszálltam, Reinhardnak alsó szomszédja. Ahogy körbeültük az asztalt, a tálcáról pedig lekerült a tizenhét féle sajtot rejtő lepel, aztán ahogy kicsivel később vörösborral koccintottunk, és figyeltünk arra, hogy hogy tartjuk a poharat, miközben mélyen, ugyanakkor pedig könnyed, egyetértő mosollyal egymás szemébe néztünk, az Őfelsége pincére voltam dúsgazdagokból álló társasága jutott eszembe rólunk, vagyis inkább róluk, én valamiképpen kívülállónak éreztem magam, minthogy az is voltam. Nem sűrűn akadt a villámra olyan sajt a tizenhét féle közül, amit a bor meg a ropogós kenyér (amit általában a németek vagy megvetnek, vagy egyszerűen csak hülyére nem értenek hozzá) mellett ne szívesen ízlelgettem volna, ráadásul az általános kultúrám (?) is bővült egy keveset a következő eset következtében: vágtam volna a sajtot úgy ahogy addig is, klasszikus módszer, kés vízszintben, finom előre-hátra mozgások, mire a házigazda (aki, nem meglepő, tudott egyet s mást a sajtokról) elnéző tekintettel rámszól, hogy nem úgy, ez egy parmezán, kérlek, kemény sajt, s kiveszi a kést a kezemből, függőlegesen ráállítja a figyelmünk központjában lévő tárgyra (bár nem tudom, hogy illendő-e letárgyazni egy sajtot), és könnyedén beledöfi, mintegy leválasztja róla a kívánt részletet. Egyébként tényleg kedélyes, jó emberek, köszönöm Reinhardnak, hogy ott lehettem, s a kellemesen átjáró fáradtságra meg holnapi útra való tekintettel: lefekvés.

2010. november 22., hétfő

Október 19, kedd, huszonegyedik nap

Senkit sem akarok összezavarni, de ma a bejegyzés címében megjelölttől különböző nap van, egy másik nap van ma. November huszonegyedike. Mától tehát elkezdtek fotók kerülni a korábbi bejegyzésekbe, ha van kedvetek kicsit visszalapozni, nézzétek meg őket. A szöveget nem muszáj újraolvasni, de ki tudja, a fotók fényében némely dolgok akár át is értelmeződhetnek, és az mindig izgalmas. Egyébiránt a legelső változat óta a szövegekben is történtek apró változások, bár ez lehet, hogy a blog műfaji követelményeinek némileg ellentmond. (Az idősíkos gondolatmenet nyakán még egy utolsót teker az a körülmény, hogy tegnap, miután tényleg sikerült néhány fotót feltölteni, és miután már ez a bejegyzés is megvolt - jelen mondat híján -, "leesett az internet", így megjeleníteni már nem tudtam. Csak most, november huszonkettedikének borongós délutánján.)

Katja, Reinhard lánya mutogatta meg a várost, azt kell róla tudni, hogy kulturális szempontból egy nagy kultúrváros, ezzel az arcával leginkább egy Erich Kästner-emlékművön keresztül kerültem kapcsolatba, egészen helyes darab, mellékelve. A nap következő programpontja a mosás (ezúttal mosógéppel), aztán nyolc körül ismét a városban, vacsora a Döner Baboș nevű helyen, becsületes adag kebab, mosolygós törökök, Katja mesélte róluk, hogy amikor néhány barátja szalmakrumplit rendelt, és indokolatlanul sokat kellett rá várniuk, panaszt tettek, a törökök pedig egykettőre gondoskodtak a kárpótlásról: mindenki kapott egy Döner Baboș-logóval ellátott sárga simléderes sapkát, azóta is büszkén viselik (vagy baseball sapkát, mi mindigis úgy mondtuk neki, hogy simléderes, de hogy hogy írják, azt sosem tudtam, meg kellett nézzem a neten).

A könyvek gerincén címek is vannak, részben saját regényei, részben világirodalom, gondolom, a könyvtárából.


Kilencre az Ost Pol (Keleti-sark) nevű helyre mentünk, értitek, mint az Északi-sark meg a Déli-sark, csak ez a keleti, teljesen DDR-fíling kívül-belül, így van kialakítva. A jellegzetes dizájn mellett például ősrégi (de működő) játékgépek meg különböző kiállított tárgyak segítenek ennek a fílingnek megteremtődni, s van egy orgonaméretű jukebox is, olyan egészen kicsi lemezekkel működik, azokat teszi be valahogy magának, a számok listáján meg vagy kétszer is megjelenik Koncz Zsuzsa neve. Szóval ha más nem is, egy ilyen gép azért még szívesen elférne a szobámban, még ha a tetején is kéne aludnom. Piros sört ittam, egészen jó volt, közben koncert, Mohna énekelt, huszonéves csaj valami billentyűs hangszerrel, a youtube-n meg lehet nézni-hallgatni, hangulatos zene, hozzám nem igazán áll közel. Björköt juttatta eszembe, de inkább nem hasonlítom hozzá, egyikről sem mondhatom, hogy ismerem. Utána egy szakállas berlini csávó szórakozott a gitárjával meg valami elektromos szerkentyűvel (nem nagyon tudom ezeket), kicsit elszállós, kicsit drum'n base, kicsit mondanivalós szöveg. A zene számomra kicsit felejthető, de jó volt ott lenni.

2010. november 18., csütörtök

Október 18, hétfő, huszadik nap

Roztoky – Drezda, kb. 8–00:01, 262 km, átlagsebesség 19.67

Egy Ritter Sportot ringat az Elba.
Az első pihenéskor – 100 kilométer után – ülök az Elba partján felállított, s enyhén a folyó fölé is benyúló vasszerkezeten, néhány szendvics után bontanám a még Angéláéktól kapott Ritter Sportot, s hopp, beleejtem az nagy vízbe. Az életösztön az, ami utána ugrasztana, az életösztön az, ami visszatart, végül dolgozni kezd bennem a kevéske humorérzék, vagy inkább a mindent dokumentálni kell! belső imperatívusza, és lefotózom. A legreprezentatívabb talán, de semmiképpen sem a legelső jele volt ez annak, hogy a dolgok ma nem a tervek szerint fognak alakulni. Legalábbis nem az emberi tervek szerint.

Jómagam az Elba fölött.
Az első jel az első tizennéhány kilométer volt. Egy hosszú, kellemetlen, és legfőképpen nem az én biciklimnek való jel. Elméletileg a Moldva, majd miután találkoznak, az Elba mentén kialakított bicikliúton kellett volna végigtekernem, és ez jó ideig így is történt, közvetlenül Roztoky után át kellett mennem a folyó túloldalára, ez komppal történt (dokumentálva), még sosem csináltam ilyet, hát örültem neki, nyilván eszembe jutott Kharón, de arra még nem gondoltam, hogy a párhuzamnak mélyebb összefügései is lehetnek, idézem: “A révészkedésnek árat is szabott, és aki nem tudott neki fizetni, azt száz éves bolyongásra ítélte a Sztüx túlsó partján.” (Wikipédia, mi más) Pedig én fizettem, igazi koronákat tettem a kezébe, ha jól emlékszem, a szabott árnál többet is egy kevéssel.

A bősz Kháron.
Szóval az első kilométerek: köves, fás, gyökeres, szűk bicikliút, ha ketten lettem volna, most például feltölthetnék egy olyan fotót, amelyiken éppen azon dolgozom, hogy az egész mindenséget (az otthonomat, mondjuk így, bár egy kissé patetikus) átemeljem egy keresztbedőlt farönkön. Aztán aszfalt, sárga jelzések, hogy merre, megörülés, mikor pedig rájöttem, hogy a jeleket követve valamiért körbementem, és így tettem egy 30 kilométeres kitérőt, megszomorodás. Aztán egyéb eltévedéseknek is cselekvő, ugyanakkor pedig szenvedő alanya lettem, folyómenti bicikliútnak álcázott zsákutcák (melyekről rendszerint csak a végén derült ki, hogy zsákutca) szomorítottak tovább, a jámbor cseh sofőrök pedig bizonyos nyelvi és földrajzi ismeretek hiányában nem tudtak rajtam, szerencsétlenen segíteni, pedig esetenként igazán szerettek volna. Például az az ifjú, aki szólni ugyan egy szót sem szólt hozzám, és a helyes irányt sem mutatta karja lendítésével, de egy barátságos mosoly után határozott léptekkel teherszállító kisbuszának hátsó ajtajához lépett, kinyitotta azt, és intett, hogy tegyem be a biciklit bátran, és szálljak be jómagam is. Ó nó, tenk jú, ájm fájn.

A másik bősz Kháron, én azt hiszem, ez az igazi, mert ennél van a lapát. És a pénzt is az ő markába tettem. 

Ezek után pedig erdő, folyó, sötétség, hideg s erről haddnetöbbet. A cseh-német határ előtt, tehát úgy a kétszázadik keserves kilométer után még egy meglepi: tábla, balra mutató nyíl, felirat: Roztoky 1 km. Nevettem, mi mást tehettem volna, úgy, ahogy még sosem. Nem olyan nagyon, hanem olyanféleképpen, hogy mondjam, a nevetés karaktere volt számomra még ismeretlen, mindenfélék keveredtek benne. (Egyébiránt nyilván azonos nevű, de a kiindulási ponttól hál’ Istennek különböző településről volt szó.)

Bicikliösvény az Elba mentén.
Drezda előtt úgy 30 kilométerrel jónéhányszor megfordult a fejemben, hogy bizony ideje lenne megpihenni, ha máshol nem, hát panzióban, ráadásul anya is felhívott, hogy hol vagy kincsem, s hogy nem szállok-e meg valami vendégfogadó helyen, aztán mégsem. Éjfél előtt néhány perccel még kerestem a lakcímet, egy 50 év körüli biciklis férfit néztem ki érdeklődés céljából (nem, nem hogyléte felől), de amikor észlelte, hogy a biciklivel utána fordulok, elkezdett gyorsabban pedálozni, na hadd csak el, úgy is utolérlek, s jól megkérdem, hogy hol az a bizonyos utca, persze gyorsabb voltam nála, el is kaptam a frakkját, tört némettel, de szelíden szóltam hozzá, a tekintetembe igyekeztem mindazt belezsúfolni, amin addig átmentem, illetve azt is, hogy mit akarok és mit nem akarok tőle, ezeket a dolgokat úgy látszik helyesen értelmezte, eligazított, én pedig éjfél után egy perccel becsengettem Reinhardhoz, akinek ezúton is köszönöm, hogy kaput nyitott, pedig a megbeszéltek szerint kevéssel korábban kellett volna érkeznem. Gyönyörű belvárosi bérházféleség egyik lakásában él, és néhány napig én is, vacsora előtt zuhany (itt bizonyos nyelvi korlátok miatt nem sütöttem el a poént, amit egyébként mindenhol arra a kérdésre, hogy először vacsoráznék-e vagy zuhanyoznék: "előbb talán zuhany, mindannyiunk érdekében"), a fürdőszobában tükör, a tükörben egyre inkább Mick Jagger, vacsora, 1-1 megnyugtató üzenet az aggódó szeretteknek, a szoba kicsit hűvös, de azért átfut a fejemen: nihil sine Deo.

2010. november 17., szerda

Október 17, vasárnap, tizenkilencedik nap


A KAMPA udvarán parkoló Śkoda.
Forrócsoki a KAMPA múzeum mellett, ahol korábbi tervek szerint lennie kéne egy nagyszabású Modigliani-kiállításnak, nos nincs, de újabb tervek szerint lesz kb. egy hónap múlva. Köszönöm, Kristýna, hogy majd megnézed, és megírod, milyen volt.

Repkényfüggöny.

Rétegek.

Függöny.

Ćili bar
A retek mint olyan, mint cégtábla.

Muskátli.

Hadd találom ki, minek a cégtáblája!

Zenebót.

Paradicsomkonzervet a golyószóróba!

Október 16, szombat, tizennyolcadik nap


Repkényes ház, Zsófinak ajánlva.
Anna Chromy Cseh zenészek szoborcsoportja előtt ültem egy padon, és a bécsi vásáron vett képesapra megírtam az első igazi levelem Zsófinak, ráadásul elküldeni is sikerült. A Moldva rakpartján vásár volt, lesétáltam hát, régiségek, házi készítésű ékszerek, gasztronómiai mindenfélék voltak ott, meg egy lány, Kristýna barátnője, akivel az első prágai estémen találkoztam az Akropolisban.

Van Prágában egy Anděl nevű tér, azt hiszem, metróállomás is, többnyire modern épületek veszik körül, az egyik többemeletes üvegépület üveglapjairól hatalmas Damiel angyal (Bruno Ganz) néz le, Kristýna mondta, hogy van egy ilyen, és azt is hogy hol, mégis a felfedezés örömével találtam rá, egészen különleges élmény volt. Aztán houskát (ami zsemle) és tescós jaurtot ebédeltem egy szigeten, ami csehül Slovanský ostrov, itt van a palotaszerűség, ahol a bálokat is tartották, illetve tartják a mái napig is, azt hiszem, ezt Źofinnak hívják, szép név. Igazából ide is azért mentem el, mert Kristýna mondta, hogy jó lenne, ha elmennék, egy szlovák barátnője (aki ugyancsak Krisztina, csak az ő nevét nem tudom, hogy írják) fog koncertezni három legénnyel, Mako!Mako-nak hívják őket, a csehországi tehetségkutató műsorban csinálják a szerencséjüket. Ez elég csúnya így mondva, de mondok egy szépet is: ez a négy ember úgy megtalálta egymást a színpadon, mint ahogy a pipa meg a tej íze találják meg egymást a tejet ivó és pipázó ember (alkalmasint József Attila) szájában. Nagyon. Nagyszerű koncert volt tehát, meg lehet őket nézni a youtube-on, de a messze nem ugyan az. 

Ugyanaz az épület, jazz-kávézó.

Képeslapfotó, nem az első, s nem is az utolsó, ígérem.

Michelangelo meggondolja magát.

Subway, chinese buffet, a háttérben egy nyitott ablak.
"Mindig az ablaknál ülök, tudod, innen jól látom a biciklim."

Semmi poén, házszám.

Semmi poén, házkulcs.

S ami a lényeg: Isten éltessen, anyukám!

Anyának, szeretettel.

Október 15, péntek, tizenhetedik nap

Tea a Dobrá trafika teázóban, ennyit is elég ahhoz, hogy teljes legyen a nap, sőt.

Október 14, csütörtök, tizenhatodik nap

Ablak a prágai vár udvarán.
 2008-ban történt, hogy Zsófival és Jannal jónéhány erdélyi IKÉs társaságában Prágába mentünk a YMCA-fesztiválra. Egy nap beültünk egy helyre, úgy emlékszem rá, hogy ferencesek sörfőzdéje, és barna Kozelt kértünk, egészen friss volt, még Jan is ragyogó szemekkel itta, illetve ragyogó szemekkel emlékezik rá, figyeljétek csak meg. Könnyű volt, zamatos, s még kereshetnék ilyen kifejezéseket, de most beérem ennyivel, mindannyiunk érdekében. Ez arról a Kozelról jutott eszembe, amit ma ittunk Kristýnával egy pubban, ez másért volt élmény. Délután indultam el Roztokyba, ez egy Prágától néhány kilométerre levő városka, itt lakik László Gyuri, Martina, a felesége, meg Dávid, a  fiuk, az eredeti (és apró áldott módosításokkal megvalósult) terv szerint ők a vendégfogadóim. A városkát könnyen megtaláltam, a Moldva folyó mentén bicikliztem, ha jól emlékszem folyásiránynak felfelé, de ez nem biztos, Gyuri éppen Pesten, de a család többi tagjával megtörtént az örömteli találkozás, sőt beszélgetés, sőt vacsora.

Ugyanannak az ablaknak a jobb alsó sarka.

A hely, amire úgy emlékszem, hogy ferencesek sörfőzdéje.

Hrabal egykori törzshelye, az Arany Tigris.

Szegény kis trombitás szimbolista klapec a játékmúzeum bejáratánál.

A prágai várba zárva várva lakire ez a szék.

Toileta, a láthatatlan istennő szobra.

Szinte kigurult a képből...

Otthonról többször is jelezték, hogy a biciklit látták már eleget, értékelnék, ha magamról is küldenék fotót. Íme, az első önnön magamról készült fotó...

...és a második, csak ezen nem látszom annyira jól, meg talán a frizurám sincs teljesen a helyén.