Arról, hogy miért Biciklit Gilles-nek! Watteau komédiása, Gilles, régóta kedves a számomra. Tudja a bánat, hogy miért. A bánat, persze, azért is, de mind a figura, mind pedig a hozzá fűződő viszonyom ennél valamivel összetettebb, nyilván. Sőt, olykor új, számomra is meglepő összefüggések fedik fel magukat, de ezekről talán máskor, máshol. Szóval az ötlött az eszembe, hogy kéne neki szerezni egy biciklit. Nem feltétlenül, hogy felviduljon tőle, talán csak, hogy hozzá tartozzon. De igazából azt se bánnám – bár némileg meglepne, bevallom – ha kibiciklizne vele a képből.

Arról, hogy miért shopping list Indulás előtt kaptam Orsitól egy kis bevásárlólistás noteszt, hogy leírjam bele, miket láttam. Ez tehát a napló, minden oldalán ott a SHOPPING LIST felirat, innen gépelem a bejegyzéseket, bár persze egy idő után – néhány nappal megérkezésemet követően ­– megtelt. Hál' Istennek, hogy így mondjam.

2010. december 30., csütörtök

Másfél perc

Nem nagy wasisdas, mégis fontos az a kevés (mondjuk így: másfél, de kicsit azért több volt) perc, ami a minap, pontosabban a miéjszaka hosszú óráinak töredékét képezte.

Éjjeli műszakban dolgoztam, ami azt jelenti, hogy negyed egytől fél kilencig, ilyenkor általában négyen vagyunk, hárman ott, ahol a konyha is meg a sörpadok, egyen pedig a Schlafhausban, ami akár egy rémálom is lehet, ha stresszes a helyzet, ha viszont nem, akkor nagyszerű alkalom olvasni egy frissen főzött tea mellett (mert vízforraló is van ám!). Az éjszaka folyamán ki-kicsoszogtak a vécére, vagy a dohányzóba, mint ahogy a konyharészlegen is csak úgy spontánul fel-felkelnek egy levesre, ilyenkor kénytelen voltam az olvasást egy elharapott, de barátságos mosollyal kiegészített "Guten Morgen!"-nel (ami az elharapás mértékétől függően lehet "ten Morgen!", "Morgen!", vagy akár "'gen!" is, ez utóbbihoz azonban még nincs elég gyakorlatom) megszakítani, de mindent egybevetve kedves pillanatok ezek.

A Schlafhausban voltam tehát, erősen hajnalodott már, öt-hat felé sűrűsödnek a csoszogások, egy vendég pedig, akit akkor láttam először, a főtérről (azaz a fő térről, a másik helyiségből, ahol a sörpadok is vannak, de ezt többet inkább nem magyarázom, egyszerűen főtér lesz) jött át, hogy még a reggeli menet (fél hétkor költés, hétkor kávé, reggeli) előtt lezuhanyozhasson. A két tér között különböző okok miatt csak egy kulccsal felszerelt munkatárs (Springer) kíséretében közlekedhetnek, így, miután a vendég - számomra új arc - lezuhanyzott, át kellett szólnom telefonon, hogy jöhetnek utána visszavinni a főtérre. A telefonálás és a Springer érkezése között eltelt rövid idő - szimbolikusan másfél perc - volt az, ami nem nagy wasisdas, de mégis.

Új arc volt, jellemzői viszont ismerősek: tiszta, rendezett külső, éppen csak mutatkozó borosta, alig észrevehető, önsajnálat nélküli szomorúság a tekintetben. Fel-feltűnnek olykor ilyenek is a vendégek között, általában nem tudom elképzelni, hogy miért vannak itt. Aztán van úgy, hogy maguktól elmondják, van, hogy rákérdezek, máskor meg csak óvatosan közelítek a témához, vagy megpróbálom az elmondott dolgokból összerakni, és van úgy is, hogy csak másfél percet beszélgetünk, az pedig vagy kevés, vagy másról szól.

Ez a másfél perc például, amiről most beszélek, a nagyapáról szólt. Úgy kezdődött, mint a beszélgetések egy jelentős hányada, hogy a mellemre tűzött cetliről megpróbálta kibetűzni a nevem, leginkább persze az első két betű jelent gondot, aztán valahol a kijelentés és kérdés közötti hangsúllyal megjegyzi, hogy "lengyel", ezen már régóta nem lepődöm meg, a társaságban, ahova én járok (értitek), aki nem német, az legnagyobb valószínűséggel lengyel, a nevem alapján magyarra csak egy férfi tippelt, akiről aztán kiderült, hogy osztrák lévén tud egy-két dolgot Magyarország történelméről, és különben is úgy néz ki, mint ahogy Einstein nézett volna ki, ha festő lett volna. Szóval ez alkalommal sem lepődtem meg a nemzetiségemre vonatkozó feltevésen, mondom, hogy nem, ez egy magyar név, magyar vagyok, ilyenkor általában a Balatont említik, vagy Pestet, néha a Tokajit, akkor mondom, hogy igen, de én Erdélyből jöttem, Transilvanien, ja, Drakula, hát igen, helyben vagyunk, sokan elkönyvelik, hogy akkor tehát román vagyok, az meg már a helyzettől függ, hogy helyesbítek-e, vagy inkább pihenek egyet, mindkettőre volt már példa.

Ez a másfél perc a nagyapáról szólt, és onnan indult, hogy magyar vagyok, tehát Balaton, én még sosem voltam a Balatonon, mondja a vendég, de a nagyapám, ő gyakran járt oda. És mesélni kezdett róla, szemeiben... mit tudom én, hogy írjam le azokat a szemeket, a nagyapa cseh volt, Josef Klaus, sportember, nagy ember, nyolcvannégy évesen még kiment a tóhoz, a halászok léket vágtak a jegen, ő ott ugrott bele, két percig képes volt a víz alatt maradni, majd a másik léken jött fel, nagyon szerette a természetet, mindent tudott róla, sokat barangoltunk együtt, a növényekről mesélt, a madarak énekéről, meg hogy hogyan beszélgetnek, olykor biciklivel mentünk, ő egész nagy biciklitúrákat tett meg, a nagyapám. Van egy régi fotó rólunk, mondta tovább pár másodperc távolbanézés után, már azon is látszik, hogy mennyire hasonlítunk, ich und mein Opa. És a tied, kérdezte éppen, amikor odalépett a Springer, egy elég morcos munkatárs, az ő feladata volt, hogy visszavigye a lezuhanyzott vendéget a főtérre, így hát indulni kellett, távozóban még megköszönt valamit, talán azt, hogy meghallgattam, pedig inkább nekem lett volna köszönnivalóm.

Áldott Karácsonyt (így utólag), szeretettel ajánlom a szeretet himnuszát, azon belül is a Trois couleurs: Bleu-t. És jó szilveszteri mulatozásokat, boldog új évet (így előleg)!

2010. december 22., szerda

Anekdotázgatunk

Amióta eltűnt Luciannak, egy szelídgengszter-arcú román vendégnek igencsak népszerű kutyája, és azt beszélik, hogy István lopta el, Gigi, a kettővel ezelőtti bejegyzés főmellékszereplője látta is őt a szóban forgó ebbel, szóval azóta nemigen járt erre a pesti csavargó, de amikor még járt, akkor mesélte, hogy az ezelőtti évek valamelyikében néhány vendég kishíján összeverekedett, hogy melyik olyan büdös. Aztán az csillapította le a kedélyeket, hogy kiderült: a leves a büdös. Jót mulattunk ezen a történeten, én éppen mosogattam, ő meg a konyhát és a főteret (mármint a szálló legfontosabb terét, helyiségét, ami egyszerre étkező is meg alvó is, tudjátok, ahol a sörpadok vannak) összekötő, a használt tányérok visszajuttatására szolgáló kis ablaknyíláson keresztül mesélt nekem befele, nyilván az ehhez hasonló történetek esetében élnem kell a forráskritika módszerével, és fel kell tennem a kérdés, hogy most ez igaz, nem igaz?, mindenesetre ez az egész az aznapi levesről jutott Istvánnak eszébe, én is emlékszem rá, valami murokalapú lé volt, és hogy mondjam, elég meggyőző érvként szolgált a történet mellett.

2010. december 20., hétfő

Ágnes asszony a csempét

A Schlafhaus vidámszínű bejárata.
Az önkéntesek, munkatársak számára a reggelek legproblematikusabb pontja nem a felkelés, mert az nincs, minthogy az éjszakai műszak az a reggeli műszak is egyben, így ilyen helyzetben az éppen szolgálatos munkatárs egész éjszaka fenn vann. Hanem. A legproblematikusabb pont a vendégek költése a Schlafhausban fél hétkor, illetve az átvitelük az étkezdébe, aminek hétig maradéktalanul meg kéne történnie.

Magával a költéssel nincs is gond, egyszerűen felkapcsoljuk a villanyokat (ezt az egész műveletet rendszerint egy ember végzi, úgyhogy most inkább egyes szám első személyben folytatom, és ilymódon észrevétlenül át is csusszanok az általánosból a partikulárisba, egy nem sokkal ezelőtti "problematikus pont" leírásába), nem kiabálva, de kellő hangerővel, kedvesen beszólok minden szobába, hogy "(Guten) Morgen!", amikor néhányan már elkészültek, és várnak az ajtónál, hogy átmehessenek, akkor jön egy másik munkatárs és átviszi őket az étkezdébe, én addig tovább költögetem az embereket, egyeseket hat harminctól hat ötvenötig ötpercenként meg kell kicsit rázni, hogy mostmár tényleg keljenek, ha ismét elkészült tíz-tizenöt ember, ismét jön a futár és így tovább.

Schlafhaus, folyosó. Balra szobák, jobbra mosdók, raktár, orvosi szoba, dohányzó, szék. 

Fél hét után már nem nagyon zuhanyozhatnak, mert az - tekintetbe véve a létszámot - időigényes lenne, gyakran mégis belülről bezárt ajtóval találom szembe magam, ha arra járok, hogy megnézzem, elkészült-e már mindenki, és általában minden rendben van-e.

Így történt ez azon a nem sokkal ezelőtti reggelen is, kopogok finoman, majd egyre erőteljesebben, olykor kiszól egy hang, hogy vette az üzenetet, rögtön kész, ezt viszont tett nem követi, már negyed nyolc van, amikor kiadom az ultimátumot, hogy egy perc múlva benyitok (a zár eredeti elgondolása szerint ez még feszítővassal is nehezen megoldható, kis átalakítással meg minimális leleményességgel viszont simán elfordítható, és a következőkben leírt szituáció csak egyike azoknak, amelyek esetén erre bizony szükség lehet). Letelik a perc, nyitom az ajtót, félig a falnak támaszkodott, félig guggoló pozícióból emeli lassan, de nem a kimértség vagy nyugalom miatt, sokkal inkább egy beteges, erőlködő lassúsággal az igencsak homályos tekintetét rám egy lengyel vendég, aztán további erőfeszítéseket téve az egyébként egyszerű mozdulatok koordinálásáért, lassan, szakadozottan körbenéz, balkezével egy megbontott fantás üveghez nyúl, beleiszik, mintha húsz percen keresztül azt kortyolgatta volna, és csak az imént tette le, majd mintegy számba veszi a körülötte heverő injekciós tűt, kis nejlonzacskó-darabkákat, egyéb apróságot, végigmutat rajtuk a szabad kezével, majd ismét rámnéz, és csak annyit mond, hogy "szemét, ez mind szemét". Aztán ismét letekint, megakad a szeme a közvetlenül előtte pirosló féltenyérnyi vérfolton, rámutat, a látványon megütközve mondja, hogy "vér", mint aki maga sem érti, hogy hogy kerülhetett oda az a borzasztó valami, megfogja az egyik földön heverő papírzsebkendőt, és igyekvő, de mégis lassú, körkörös mozdulatokkal elkezdi megtisztítani a zuhanyzó csempéjét saját vérétől. Kicsit déja vu-szerű érzés, vagy inkább déja lu, mintha már olvastam volna, de ha nem is, egészen biztos, hogy ott van valahol, abban a hatalmas, ismeretlen világirodalomban benne ez a jelenet. Eszembe jut az Ágnes asszony, igen, az is hasonló, de azt hiszem, van közelebbi is.

Ez már az étkezde, balra a pult sarka, vele szemben sörpadok. És ami nem látszik, de ugyanitt, jobbra-balra: konyha, iroda, orvosi szoba, dohányzó, raktár.

Aztán a "szemetet" szépen együtt beletettük a szemetesbe, közben még percekig matatott a kis zacskódarabkákkal, egy részüket letépni igyekezett, a másikat meg eltette, körülményes volt maga a felemelkedés is, meg az elindulás, valahogy átértünk a Schlafhausból a hajléktalanszálló főépületébe, ahol már túl voltak a rövid áhitaton, s javában zajlott a reggeli, az ajtónál álló munkatárs egy külön ezt a célt szolgáló lapra felírta a nevét (mellette személyleírás), ami egyúttal azt is jelentette, hogy a szabályzat értelmében - melyet olykor egyszerűen nem érek fel ésszel, és emiatt már kisebb feszültség is kialakult köztem és egy vezető között, ez esetben azonban egyet kell értenem vele - el van tiltva bizonyos időre, jelen esetben nem tudom, pontosan mennyire, de könnyebb kihágásokért ez egy éjszaka szokott lenni, súlyosabbakért egy hét, hónap, vagy akár az egész szezon. Egyébként ha valaki valamiért (agresszív viselkedés, alkohol, drog bevitele, cigizés a nem megfelelő helyen, stb) úgynevezett Hausverbotot kap, az még éjszakázhat Berlin más hajléktalanszállóin, sőt a címet is megkapja, s ha jól tudom, még az is megtörtént (de többet már nem fog), hogy a Stadtmission kisbuszával szállították át az illető vendéget.

2010. december 13., hétfő

Love Story

Meg szokott történni (azért szokott, mert nem ritkán), hogy a vendégek ajándékot hoznak a munkatársaknak, persze leginkább a nőknek, sőt kizárólag, igaz, egyszer én is hozzájutottam egy darab édességhez, de csak mellékesen. A vendég (nem nagyon jó állapotban lévő, de rokonszenves, egyenesen mosolygós arcú, 50-60 körüli férfi) egy megbontott dobozból valami csokifélével kínálta a bejáratnál álló, az illető estéért felelős nőt, aki egy műmosollyal automatikusan visszautasította, én meg éppen ott dolgoztam, jobb oldalt a csomagmegőrzőben, úgyhogy, mintegy továbbvive a sikertelen mozdulatot, elém is odanyújtotta a dobozt, kissé csalódott, de változatlanul barátságos arckifejezéssel, én meg, akit kicsit bosszant ez az egész német attitűd, aminek csak apró töredéke az iménti jelenetben megmutatkozott - szerintem - túlzott elővigyázatosság, boldogan vettem ki a dobozból egy szép példányt, amit aztán jól meg is ettem. Persze ez a gesztus sem teljesen tiszta, talán érezhető is volt benne a "jól megmutatás" nem egészen rejtett szándéka, meg az arcomon is megjelenhetett egy pillanatra a győzőnek (nem, nem a Győzőnek) fölényes tekintete.

Volt már adventi naptár, plüssmaci meg zsák krumpli is, de leggyakrabban virágot ajándékoznak. Az egyik vendég, mintha egy megöregedett, hajlott hátú, púpos Popeye lenne bozontos szakállal, aki esténként melegvízben áztatja a lábát (talán a régi idők emlékére), egyenesen két csokrot hozott, az egyiket Giginek adta, a másikkal meg tanácstalanul állt, mert a munkatársnő, akinek eredetileg szánta, éppen nem volt ott. Gigi egyébként Guylaine, olyan huszonharminc éves német csaj, korábban Indiában önkénteskedett ugyancsak hajléktalanok között, és első találkozásunkkor én lettem az ezerhetvenharmadik ember, akinek Uma Thurman jut róla eszébe. Csakhogy a többieknek a Pulp Fiction, nekem Kill Bill. Meg én óvatosabb is voltam, és Tarantinóval kezdtem, hogy őt ismeri-e. Szóval aznap este együtt osztottuk a levest a pultnál, ő meg, látva az öreg tengerész tanácstalanságát, bizalmasan odahajolt hozzá, tekintetével egy 45 körüli, kövérkés, kedvesarcú nénire mutatott, aki szintén vendég, és mindig egyedül ül piros kabátjában, és azt tanácsolta, hogy lepje meg őt a megmaradt csokor virággal. Kellett kicsit bátorítani a bácsit, de végül odament (mondhatni: odasomfordált) a nénihez, igaz, hogy egyszerűen csak letette a virágot az asztalra, de a nénihez félreérthetetlenül közel, majd gyorsan vissza is ült a helyére, és többet nem is nézett arra. A nő láthatóan zavarban volt, de örült a virágnak, ez is látszott rajta, elpirulva ránk-ránknézett, mintha tőlünk várná a magyarázatot, mi a vállunkat vontuk, hogy mi sem tudunk többet, mint hogy ő kapta, de azt biztosan.

A bácsi egyébként rendszeresen notesszel a kezében áztatja a lábát, egyszer rákérdeztem, és kiderült, hogy naplót vezet, kíváncsi vagyok rá, mi állhat az illető dátum alatt, meg persze a többire is nagyon.

És egy fotó Jannak, Jankának, Janikovszkijnak, Little Jane Kay-nek, aki mind a húgom, és ma van a szülinapja. Isten éltessen hát!

Egy megjegyezhetetlen nevű, de szép templom fala (részlet, még jó hogy).

2010. december 11., szombat

Nem értesz te semmit

Kevéssel már elmúlt fél egy, készülődtem hazafelé, amikor szólt az egyik vezető, hogy az ajtón kívül, a lépcső tetején van egy tolószékes férfi, be szeretne jönni, segítsünk neki. Engem és Vitalit kért meg rá, ő egy velem kábé egykorú munkatárs, határozott, korrekt, jó ember, ezt egyébként, hogy jó ember, olykor a vendégek is megállapítják egy-egy rövid beszélgetés, vagy egyszerűen csak egy üdvözlő kézfogás után, "du bist gut Mensch", mondják (ha német az illető, akkor is így, csak helyesen), és furcsamód nekik valahogy elhiszi az ember, vagy legalábbis hajlik rá.

Vitali már gyerekkora óta Németországban él, egyébként orosz. Gondoltuk, hogy ki vár fenn, visszatérő vendég, barátságos fiatalember, kimentünk, nem ő volt. Ismeretlen arc, először van itt. Van úgy, hogy valaki már régóta így él, csak eddig az utcán, vagy más szállókban töltötte az éjszakát, és azért új, van viszont úgy is, és ez eléggé megdöbbentő tud lenni, hogy valaki éppen aznap vesztette el a lakását, amikor nálunk megjelenik, és hát ezért új. Az ismeretlen arc, akiről beszélek, úgy értettem, hogy az előbbi kategóriába tartozik, kemény vágású, úgy 45-50 körüli, és nem tűnik annyira barátságosnak. Köszönünk neki, Vitali megkérdezi, hogy hogy tudnánk segíteni, fel tud-e állni, hogy ránk támaszkodva lelépegessen, vagy próbáljuk meg székestől levinni, erre a kérdésre valamiért - látszólag minden ok nélkül - ideges lesz, jobb lábára mutat, hogy nem látjuk, hogy sínekben van?!, persze, hogy nem tud felállni, de akkor hogy csináljuk, vajon elbírjuk-e, a lépcsők kicsit csúszósak, gondolkozunk, kérdezzük, ő egyre idegesebben magyaráz, hogy valamikor boxoló volt, és most itt ül a székben, tönkremenve, s mintha méltóságát próbálná kicsit helyretenni, hozzáteszi, hogy van egy lánya is, Vitali mondja, hogy "értem, mi csak segíteni akarunk, hogy lejusson a lépcsőn", de bármit mond, a férfi leidiótázza, s szinte kiabál már, hogy "nem értesz te semmit! ezt a lábat jövőhéten levágják, mit értesz te?! semmit!", ekkor már Vitali is kezd kijönni a sodrából, de azért még igyekszik higgadtan helyesbíteni, hogy "ez nem éppen így van", én a történteknek csendes résztvevője voltam (részben nyilván a nyelvtudás hiánya miatt), és továbbra sem szólaltam meg, de valami megszólalt bennem, és némileg engem is meglepett, hogy ez a valami a férfinek adott igazat : "nem értesz te semmit", és én sem, persze.

Vitali felajánlja, hogy ha baj van az ő személyével, hívhat valaki mást segíteni, a férfi beleegyezik, s amíg így magunkra maradunk, húz még egy utolsót az üvegből, majd megpróbál lassan lábra állni, de valami megakasztja, akkor látom, hogy egy átlátszó műanyagcsővel a szék támlájára akasztott hátizsákhoz van kötve, s a csövön keresztül kis szakaszokban pirosas folyadék mozog. Megkér, hogy akasszam le a táskát, leakasztom, jobb kezemben viszem utána, a ballal jobbfelét támasztom (bal kezénél korlát), s így lassan, óvatosan elindulunk lefelé. Már majdnem lent vagyunk az ajtó előtt, amikor bentről érkezik a segítség, bent széket tolnak oda, hogy leüljön, állni alig tud, de mégis visszautasítja, a kérdésekre adott válaszaiban továbbra is ott van a "nem értetek ti semmit!" attitűd, és a táskára mutatva még hozzáteszi: "Ha ez nincs velem, ma este meghalok. Egyszerűen meghalok."
Csak állunk ott és nem értünk mi semmit.

2010. december 8., szerda

A pesti csavargó esete a dán mentalitással

A helyetekben számomra kérdés lenne, hogy hogy indul egy beszélgetés a vendégekkel, talán én is éppen ezen gondolkoztam az első este, hogy például hogy kéne megszólítani őket, vagyis őt, mert ugye nem egy kollektív megszólításról van szó, hanem oda kell menni egyikükhöz, és persze hogy melyikhez, ez is eldöntendő, szóval ilyenek foroghattak a fejemben, amikor jön a kérdés egészen közelről, a kérdéshez ember is tartozik, ahhoz pedig egy szempár, melynek irányultságából egyértelművé válik, hogy a kérdés hozzám szól: woher bist du? (eszembe jut a prágai jelenet, a kérdés ugyanez volt: where are you from?). Transilvanien, mondom, akkor tudsz kicsit magyarul (ezt már ő is magyarul mondja), tudok jól, felelem nem éppen megalapozatlan magabiztossággal, és akkorra már el is felejtettem, hogy min gondolkoztam az imént.

István 40 körüli borostás fiatalember, 11 éve van itt, egyébként pesti, és már meséli is, hogy hogy történt (a magyarázatot néhány sörtől átitatott mozdulatok kísérik, ez persze az arcán is látszik, meg a tempót sem fogja túl pörgősre, hogy így mondjam, de a történetnek pont ilyen kell), úgy történt, hogy a katonaságban kicsit eltévesztettem a célt... belelőttem a főparancsnok térdébe... aztán (és mosolyog hozzá, mint aki átverte a rendszert) már nem kellett a katonaságot végigcsinálnom... kaptam érte két évet, utána, mer' idefigyelj, Zsolti: (kellő tagoltsággal) magyar ember szolgaföldben nem nyughatik, és mer' Magyarország szolgaföld, elmentem onnan. Egyébként előző években már találkozott Erikával, most, hogy ő is lejött a hajléktalanszállóba kicsit körülnézni, lett egy rövid, vidám viszontlátás-jelenet, aztán István tovább mesél, hogy tulajdonképpen van egy lakása Koppenhágában, de Zsolti, ezt itt senkinek se mondjátok, hogy nekem lakásom van, meg van egy szép barátnőm is, Ingrid, dehát akkor hol a gond, István, hát, tudod, én túlságosan szeretek csavarogni, ő meg nem. Dán mentalitás - teszi hozzá, egyfajta megértő lemondással.

2010. december 7., kedd

A dolgok menetéről

Az ajtót kilenckor nyitjuk, de már hat körül elkezdenek gyülekezni a vendégek az ajtó előtti lépcsőn, kilencig egészen sokan gyűlnek össze, itt még megtehetik, úgyhogy isznak, drogoznak olykor (az olykor csak a drogozásra vonatkozik), s ha sok a lengyel, ordítva énekelnek, mint a stadionban. Általában sok a lengyel, s ha stresszes a helyzet, ahhoz nekik is közük van, vagy ha a stressz előidézésekor kicsit nem figyeltek oda, és így nem jutott nekik szerep, igyekeznek jóvátenni a mulasztást, és valahogy bekapcsolódni.

Nemsokára a hajléktalanszállóról is lesznek fotók, addig is.
Nem volt egy vidám eset például, amikor eléggé megtépáztak egy csajt, amiért a füvet, amit a szabályzat szerint nem vihet be, azaz bevihet, de le kell adnia, inkább elszívta, meg az sem, amikor tegnap egy románt csak úgy spontánul megütött egy lengyel, a román, aki egyébként tényleg békésen várt, erre megharagudott, ezt onnan tudom, hogy elővette a bicskáját, én úgy láttam (meg hallottam is, küldte őket elfelé), hogy csak egy kis helyet akar csinálni maga körül, hogy szálljanak le róla, tehát magától nem támadt volna, a lengyelek viszont nem tudnak románul, és a bicskát sem értették, tovább tolakodtak, a román meg, amikor elszakadt a cérna (ez szabályosan látszott az arcán, hogy ő is jobb szerette volna, ha nem szakad el, de megtörtént) "why so serious" mintára kicsit belevágott a lengyel túlságosan közelre tolt szájába. Mindeközben Svetlana, az orosz munkatársnő, meg én próbáltuk szóval meg önnön testünkkel csillapítani a kedélyeket, visszafogott sikerrel. A vágás nem volt annyira veszélyes, de vér azért folyt, a románt kicsit meglepte, hogy hova jutott az akció, amit egyébként nem ő kezdeményezett, és továbbállt. De van úgy is, hogy nyugi van, alkoholgőzös, vidám éneklések, olykor-olykor egy szájharmonika is előkerül, de erről majd bővebben máskor, most a dolgok menetéről, folytatás.

Fél kilenckor a kápolna nevezetű helyiségben, ami pont a hajléktalanszálló fölött van, rövid áhitatot tartunk, amit az adott estéért felelős vezető zár a munkabeosztással, tehát elmondja, hogy ki hol fog dolgozni, a következő opciók vannak: a konyhán (kaja előkészítése, mosogatás), a pultnál (kaja kiadása, azonkívül itt kicsi pénzért vásárolhatnak is csokit, üdítőt, kávét - ez utóbbi reggel ingyen van), az étkezdében (beszélgetés a vendégekkel, ilyesmik), a ruhatárban (ahonnan ruhát kaphatnak, de csak súlyos helyzetben), az ajtónál (rövid motozás, hogy alkohol, drog, kés ne kerüljön be, persze ez viszonylag könnyen kijátszható, van rá példa), a csomagmegőrzőben (a csomagra kerül egy szám, amit egy másik cetlin a tulajdonos is megkap, azzal távozáskor kiveheti), illetve a Schlafhausban, itt nyilvántartás a bejáratnál, törülköző meg sampon kiadása, ha zuhanyozni akarnak, hetente egyszer zoknit, alsóneműt is kaphatnak, ugyanitt, ha az orvos előírja, bolhák és tetvek ellen meg kell őket kicsit kezelni, ez is az önkéntes feladata, valamint a mosás, és az egész tér rendben tartása, meg stresszhelyzetek megelőzése, ha lehet.

Maxim Gorki Theater, előtte a hollandi.
Szóval nyílik az ajtó, belépnek általában ketten, ez attól is függ, hogy éppen hányan dolgoznak az ajtónál, kézfogás, rövid motozás, csomagleadás, aztán tovább a pulthoz, itt kapnak levest, de sokszor másféle kaja is van, például az ugyancsak a Stadtmissionhoz tartozó hostel-féleség étkezdéjéből megmaradt dolgok, pékségektől péksütemények, kölünböző forrásokból gyümölcs, édesség, ilyenek, a tányérral leülnek egy padhoz, ha akarnak, teát töltenek maguknak, az is ingyen van, esznek, beszélgetnek, a dohányzóban dohányoznak, aztán háromnegyed tíztől át lehet menni a Schlafhausba, a futár viszi őket át (ez is egy feladat, kimaradt a korábbi felsorolásból), sokan viszont szívesebben alszanak ott, helyben, talán mert nagyobb a tér, nincs annyira büdösség, meg bármikor felkelhetnek az éjszaka folyamán egy tányér levesre, szukkra (ami üdítő, csak tudjátok, a szótagszám, meg a magánhangzók...). Reggel ébresző fél hétkor, kávé, az önkéntesek közül valaki felolvas egy igét, hozzáfűz két mondatot, rövid ima, reggeli, csomagkiadás és viszlát!, bár persze itt nem ugyanúgy hangzik a viszlát!, mint mondjuk egy vendéglőben, vagy a színházban, távozáskor.

2010. december 6., hétfő

Honfitársak

Délután (november 1, hétfő, a hajléktalanszálló nyitásának napja) még utolsókat rendeztünk a termen, és éppen sütiszünetet tartottunk, amikor megjelent két férfi, egy fiatalabb, meg egy idősebb (másként aligha lehetett volna), tört némettel érdeklődnek, hogy akkor jöhetnek-e este, és maradhatnak-e éjszakára is, maradhatnak, persze, Wolfgang, a biztató hangfekvésű hippi süteménnyel kínálja őket, üljenek le közénk, tányért is kapnak, az arcukon (főleg a fiatalabbén, 30 év körüli lehet, és egyáltalán nem beszél németül) bárgyú mosoly, hálálkodás, második kínálásra az idősebb, a szószóló újabb sütit választ, int a társának, hogy ő is vegyen még, amíg kínálják, mire ő legyint, hogy "las' că ajunge" ('hagyjad, mer' elég volt'), én pedig ebből rögtön levontam a tutibiztos következtetést: románok. Beszélgettünk, ekkor még örültünk egymásnak, felsoroltak néhány német várost (pl. Frankfurt, most erre emlékszem), ahol még megfordultak, persze munkát kerestek az ígéret földjén, papírok meg nyelvtudás híján nyilván nem jött össze, de milyen jó, hogy itt vagyok, hátha tudok nekik munkát szerezni. Ugye tudok? Az előző mondatba azért került bele az a zavaró "ekkor még", mert a történethez az is hozzátartozik, hogy az első találkozáskor még bárgyú mosollyal hálálkodó fiatalember (az idősebb aztán már nem jelent meg) néhány nap múlva pár hasonló korú román társával már nagyban főnökösködtek, hogy mi az, hogy nem adok nekik ingyen borotvát (ami egyébként 20 centbe kerül) meg protestáltak, hogy ők más szobában akarnak aludni, mert a lengyelek büdösek, szóval csinálták a feszültséget, és arra a helyzetre visszagondolva például nem tudom elmondani, bármennyire is szeretném, hogy örültem nekik. Egyébként olykor tényleg jólesik románokkal beszélgetni, volt már rá példa, majd azt is elmondom.

2010. december 5., vasárnap

Strauss a rendelőben, Úrvacsora a moziban

Az első napok egyik feladata volt, ugyancsak a terep előkészítése jegyében, kicsit rendbetenni az orvosi szobát, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy hatalmas zöld zsákba gyűjtöttem a lejárt gyógyszereket (azaz a teljes készlet 80%-át), tettem, dobtam, hajigáltam, marokszám süllyesztettem őket az asztalokról, polcokról a zsákba, míg egy nehezen beazonosítható hangforrásból Strauss keringői szivárogtak ki. (Ha valaki megkérdezné, hogy melyik Strauss, hát inkább ne tegye.) Szóval értékes jelenet volt, úgy értem, filmileg. Végül a nagy zöld zsákon kívül megtelt még három kisebb is, majd fertőtlenítés.

Szaxis a Nicolaikirche előtt, Berlin legrégibb negyedében.
Egyik este aztán megtörtént az első nagy önkéntesmegbeszélő, itt hangzott el például, hogy a hajléktalanok itt vendégek, és ez fontos, a hozzájuk való helyes viszonyulás fejezetből pedig az maradt meg, hogy a bejáratnál kézfogással fogadjuk őket, és a szemükbe nézünk, meg hogy ha azt látjuk, hogy a vendég annyira részeg, vagy kábult, hogy nem képes elmenni az asztalig levessel a kezében, akkor odavisszük neki, természetesen. A Stadtmission mottója egyébként "Lass uns suchen nach dem Besten der Stadt", körülbelül "Hadd keressük a város javát", Jeremiás könyvében találták ezt az igét (29,7, ez egy enyhén módosított változat), a kérdésre pedig, hogy mi a város java, az az egyértelmű válaszuk, hogy az emberek, minden egyes ember, anyagi meg minden egyéb helyzettől függetlenül.

Ennek jegyében történik hát ami történik, azonkívül, hogy van ez a tér, ahol ehetnek, ihatnak, alhatnak, van még két mikrobusz, amivel este meg éjszaka járják az utcákat, és ha olyan embert látnak, aki szívesebben töltené az éjszakát hajléktalanszállón, mint kint, csak nem tud róla, vagy nem képes elmenni odáig, azt felveszik, és beszállítják. Ezt a mikrobuszt egyébként bárki hívhatja, aki ilyen helyzetben lévőt lát az utcán. Az egyik sofőrje – jelenleg szomszédom, a wireless netet is tőle kapom – Wolfgang, egy 50 feletti hosszú, ősz hajú, johnlennon-szemüveges, hippi-gyanús bácsi, nem csak az arcát, de a hangját is felismerném messziről, vagyis messziről nem, mert alapjáratban halkan beszél, inkább úgy fogalmaznék, hogy sok közül is felismerném, annyira jellegzetes, van benne valami biztató. Ő vitt be a hajléktalanszálló raktárába kabátot keresni, aztán később bakancsot meg pulóvereket is kaptam, nyilván ilyenek nem voltak nekem, egy télikabáttal például megtelt volna a táskám.

Berlineye, bicikli.
Az utolsó kávét Sacival (aki unokatestvérem, Erikának pedig ikertestvére, azt hiszem, kb. nyolc éve él Berlinben, most Írországban praktizál, de ezt már írtam) az Alexanderplatzon ittuk, a kávézóban a Mad World szólt, míg a tér egyik hatalmas épületéről emberek ugráltak le, persze kötéllel, ez szélcsendben itt nem ritka látvány.

Vasárnap, ami pont öt héttel ezelőtt volt, egyébként pedig a hajléktalanszálló nyitását megelőző nap, Erikával a Berlinprojekt istentiszteletére mentünk, ez egy ötéves gyülekezet, saját templomuk nincs, így a Babylon nevű moziban gyűltünk össze jó sokan, általában fiatalok, a zene, a tér, az átlagéletkor kicsit a neoprotestáns istentiszteletek hangulatát idézi, ezzel együtt – némileg meglepő módon – pozitív élmény volt, az alap pont az a rész volt Jeremiás könyvéből, ahonnan a Stadtmission mottója is származik, a szál pedig, amit elkaptam az igehirdetésből, az identitás, hit, ilyenek feladásáról, illetve megtartásáról szólt, és nem maradhatott el az a retorikus kérdés sem, hogy mi, a gyülekezet, meg egyen-egyenként még Babilonban ülünk-e, persze, a Babilonban ülünk, így hívják a mozit, aztán valahogy túltettem magam rajta, s maradtam az egyébként tényleg nem csak felületes gondolatokkal, meg az Úrvacsora élményével, ami itt minden egyes vasárnap előfordul, még délután is.

2010. december 4., szombat

Engem is bosszant egy kicsit,

Kolozsváron hasonlókat fotóztam, itt folytatódik a projekt.
de nem sokáig tart már ez az időeltolódás, hogy folyton a néhány héttel korábban történt dolgokról írok. Most, hogy a bejegyzésekkel is megérkeztem Berlinbe, kicsit összevonom a napokat, vagy inkább mást találok ki, egy másik szervezőelvet, mondjuk nem napok lesznek (hiszen itt helyben az idő is másképpen működik, mint az úton), hanem történetek, apró csikkvillanások (köszönöm, Benji, a kifejezést). Ez meg a következő bejegyzés azért még hosszabb lesz egy csikkvillanásnál (és talán nem lesz annyira varázslatos), igyekszem vele átfogni a vendégekkel való első találkozásig eltelt időt, úgy érzem, valahol ott kezdődik a jelen.

Azokban a napokban tehát, amelyek nekem az elsők, októbernek pedig az utolsók voltak, még annak a bizonyos lakóközösségnek voltam a része, közös konyhánk, nappalink volt, de a különböző programok, munkaidők miatt gyakran egyedül reggeliztem, ilyenkor Chopin, Schubert, Grieg, Liszt és pajtásaik zenéjére ropogott fogaim között a pirítóskenyér. Valahogy rászoktam erre, a pirítóskenyér szalámival és sajttal azóta is táplálkozásom alapját képezi, napszaktól függetlenül. Az első néhány hét egyik meghatározó tapasztalata volt, hogy, bár a napi programból kiestek a százegynéhány kilométeres utak, a gyomrom befogadóképessége nem változott, azaz továbbra sem éreztem, mikor elég, rengeteget ettem, és bizony elkezdtem pocakosodni. Három-négy hét kellett hozzá, hogy elkezdjem fokozatosan visszanyerni ezt a felbecsülhetetlen értékű, és anyagi szempontból rendkívül hasznos érzékemet, hogy hol a határ. Kénytelen voltam hát beiktatni a kis reggeli kondi (eine kleine Morgenkondi) sorozatot, nem volt túl hosszú életű, de olykor-olykor még mutatok hajlandóságot rászánni néhány percet.

Erről a lakásról még két dolog jut eszembe: a zuhanyzócsap, én először láttam ilyet, ráadásul néhány napig a magaménak tudhattam: be kellett állítani rajta a kívánt hőmérsékletet (mondjuk 35 fok), és annak megfelelően tört elő a víz a rózsából. A másik egy 1992-es lengyel naptár Szűz Máriával meg a kis Jézussal, egy ideig gondolkoztam rajta, hogy hogy került a frissen felújított szobába, aztán, ha már magyarázatot nem leltem rá, egyszerűen csak elfogadtam a jelenlétét. Mindenesetre domináns elem volt a falon.

2010. december 2., csütörtök

Melyben betekintést nyújt az áttekintésbe, de csak felületesen

A beleszeretés tárgya.
Már első este, azaz hétfőn közölték, hogy szerdától, azaz 27-től dolgozom, ami azért volt meglepetésszerű, mert a megbeszéltek szerint november elsején kezdődik a munka a hajléktalanszállón, tehát örülnének, ha október 29-én már ott lennék, hogy kicsit bemutassanak a társaságnak, és felvilágosítsanak egynémely dolgokról a rendszer működését illetően. Szóval nem bánták, hogy korábban érkeztem, és, amint említettem, rögtön gondoskodtak is róla, hogy elsejéig se unatkozzam.

A közölték kifejezés egyébként nem egészen helyénvaló, a száraz, hivatalos hangnem, amit ez a szó implikál, egyáltalán nem jellemezte azt, ahogy "az információ (azzal kapcsolatban, hogy mikor kezdek) a birtokomba került". Svetlana, egy harminc körüli orosz munkatársnő mondta el, miközben megmutatta, hogy hol fogok lakni az első két héten. Kedves, közvetlen, és az az enyhe orosz hangsúly az egyébként tökéletes német beszédében is valahogy rokonszenvesebbé teszi. Elég általánosak ezek a szavak, amikkel jellemeztem, s amik többé-kevésbé lefedik az első benyomásomat róla, de később, az együttmunka során, egészen konkrét jelenetekben nyilvánultak meg ezek, majd leírom őket.

A szoba tehát egy WG (Wohnunggemeinschaft, magyarul talán lakóközösség) része, egyedül lakom benne, de a konyhát és nappalit közösen használjuk a közeli szobákban lakó többi önkéntessel, akik vannak heten. Egyikükkel már első este összefutottam, a többiekkel részben a következő reggel, részben meg szép sorjában. Hat lány, egy fiú, de ha egészen pontos akarnék lenni, és nem annyira kedves, ezt az arányt tört számokban kéne kifejezzem, nem a fiú javára. Egyébként jó társaság, mind frissen érettségizett ifjú útkeresők, lehet, hogy nemsokára korcsolyázni megyünk. Az első két héten lakom (laktam) tehát velük, utána Saci szobájában január végéig, amíg ő Írországban praktizál.

Elsejéig (ez még mindig november) a munka abból áll, hogy előkészítjük a terepet a vendégeknek. Ők a hajléktalanok, itt úgy hívják őket, hogy vendégek (Gäste), és ehhez nagyon ragaszkodnak. Ez egyrészt a fő helyiség, tehát a konyha, a kiszolgálórészleg (mondjuk pult), az asztalos-pados tér, valamint az ezekhez tartozó vécék, irodák, raktárak előkészítését jelenti, másrészt meg a Schlafhausét, ahol az izolírokkal felszerelt szobák vannak, vécék, zuhanyzók, raktár, orvosi szoba, meg egy dohányzó. Ez a két nagyobb egység két különböző, ám ugyanahhoz a területhez tartozó épületben van (ahogy egyébként az én lakrészem is). "Hálószoba", hogy így mondjam, bár ezek nagymértékben különböznek attól a képtől, amit ez a szó rendszerint előhív bennünk, összesen hat van, három férfiaknak, egy nőknek, egy a betegeknek, és egy a kutyáknak meg gazdáiknak. Ezekben összesen 65 izolír lepedőbe csomagolva, rajtuk paplanhuzatba húzott pokróccal. Elég korrektek tehát a körülmények, bár persze a szobákat áthatja egy bizonyos szag, meg az ágyneműket is csak hetente egyszer cseréljük, pontosabban úgy, hogy a hét minden napján a szobák egyikében plusz a betegszobában (itt tehát naponta). A 65 persze kevés, így sokan önszántukból, vagy mert a Schlafhausban már beteltek a helyek, az étkezdében alszanak, padokon, padok alatt, tányérba ejtett fejjel. De erről, meg hogy hogy zajlik a dolog, majd később.

Szóval első munkanapomat a Schlafhausban töltöttem, miután sorra kitakarítottam a szobákat, Bernd irányítása alatt elhelyeztem az izolírokat, és a mindenféle ágyneműket is a helyükre húztam. Bernd berlini, ez akcentusilag azt jelenti, hogy semmit sem értek abból amit mond, ha nem lassan, tagoltan mondja, mint egy hülyegyereknek. Egyébként az önállósulási procedúra elkezdődtével, azaz az első napok után már nem sokat mondott, kvázi (ezt itt gyakran használják, nem fogok rászokni, ígérem) kikerültem a keze alól.

A Berlinben bolygó hollandi. Barna, kopott, és még egyszer sem próbálták ellopni.

A biciklis incidens után Erikának eszébe jutott, hogy használhatnám az övét, csak éppen rendbe kéne tenni, nem gond, rendbeteszem (persze nem sikerült, de sikerült másnak), amikor pedig megmutatta, hogy melyik az, nyomban beleszerettem rögvest, s ez azóta is tart.

2010. december 1., szerda

Berlin legszebb nője

a Neues Muzeumban vár, egy külön a számára fenntartott teremben. Nincsen teste, arról a néhány óráról, amíg volt neki, itt olvashattok, az ötödik bekezdéstől. Egyébként lenyűgöző, Erika ebben a múzeumban dolgozik, így volt alkalmam erről személyesen is meggyőződni.

Az első Berlinben elkövetett fotó.
Este a Collegium Hungaricum nevű magyar központban néztünk meg egy könyvbemutatót, németül zajlott, de szerencsére képek is voltak, Dél-erdélyi szász városokról szólt a dolog, úgy vettem észre, eléggé wikipédiás szinten. A bemutatót követő fogadásért viszont kétszer is végigültem volna, pompás volt. Nem csoda hát, hogy víg voltam, és jóllakott (bár ha jobban meggondolom, ez utóbbi érzéssel csak ittlétem negyedik hete körül kezdtem el újra ismerkedni, ez szorosan összefügg a lipcsei feljegyzésekben megfogalmazott egyik megfigyelésemmel), amikor azonban kiléptem az ajtón, kénytelen voltam egy pillanatra minderről megfeledkezni, ugyanis ott állt a biciklim (ahol hagytam, eddig rendben) félig átfűrészelt biciklizárral. Ez már nincs rendben, úgy találtam. Aztán persze eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy csak félmunkát végeztek rajta a híres berlini biciklizárfűrészelők, és ennek az örömnek valahogy sikerült maga alá gyűrnie előbbi megdöbbenésemet, de persze az a gondolat is rögtön gyökeret vert bennem, hogy mihamarabb szerezni egy öreg, kopott kerékpárt.

A második.

Időközben újabb fotók kerültek nyilvánosságra, nézegessétek őket szeretettel, de leginkább a prágaiakat!