Bál

Nincsen fotóm a Clärchens Ballhausról, ezért írom ezt le. Nemsokára talán készítek egyet, s akkor majd jól felülírom vele ezt a kis bejegyzést. Vagy amekkora lesz. Ha hosszú lesz, sajnálni fogom, és akkor majd nyilván nem írom felül, ami persze hiba.

Nagy, sokablakos, meggyötört épület. Hogy melyik korszakból, azt nem tudom, nem ebből. Az erózió jeleit vélem felfedezni rajta, esetleg világháborúét, de szocializmus, az biztosan volt körülötte, benne. És ami még benne, de most is: tükörterem. Tükrei talán besegítenek kicsit, de így sem tűnik nagynak, pedig valószínűleg az, csak a számomra képekről, filmből, a nagy (többnyire orosz) regények báljeleneteit szemléltető, rendszerint a páratlan oldalon található rajzokról (a páros oldalon levő szövegről kevésbé) ismerős, szinte a végtelenbe nyúló, hosszúkás formával ellentétben ennek az alaprajza négyszög alakú, ő maga kocka. Kopott díszítés a falon, plafonon, a tükrök néhol megrepedve, a sarokban lépcső, melyről nem tudom, hova visz, székek és meseszép.

Eredetileg úgy volt, hogy tangó-estre megyek, minden este valamilyen este van, a kedd tehát a tangóé, a tükörterembe lépcső vezet fel, benyitok, öt-hat pár hétköznapi öltözetben koncentrál, hogy jó helyre lépjen, és jó helyre is lépnek, a mozdulatok minden párnál többé-kevésbé azonosak, ügyesen kerülik egymást, nem ütköznek, pedig erre mintha nem is koncentrálnának külön, közben zene sehol, csak valami vezényszavak: egy harminc körüli nő diktálja a ritmust meg a lépéseket, előre és hátra, fel és le (az első szótagnál felkapja a hangsúlyt, mintegy imitálva a mozdulat ívét, az és le szempillantásnyi szakadás után gördul vissza), illetve egyéb szakkifejezések. Mellette hasonló korú, feketeruhás nő áll, és figyel könnyed szigorral, egy tizenkilencedik századi angol regényből került ide, vagy inkább egy '93-as filmből, aminek mondjuk egy elegáns francia, utánanézés nélkül csak a balett-táncosok számára érthető kifejezés lehetne a címe, nem tudom.

És azt sem, hogy hogy zajlik a dolog, odamegyek hát hozzá, németül kérdem, egyből megérti (meglep), és felvilágosít, hogy itt báli táncoktatás folyik, a tangó-est lent lesz az étteremben, megköszönöm, és mielőtt elindulnék lefelé, megkérdem mégis, hogy leülni ide is le lehet-e, le, persze, és inni is?, hát, esetleg rendeljek lent, hozzam fel, és úgy. Az étteremben még nem jártam, kicsit zavar a sok csillogás a tükörterem hangulata után, széttolt asztalok között már itt is készenlétben a párok, egy nő beszél, valami utasítások lehetnek, hogy hogyan és merre, bort rendelek, és engedek az erőnek, vagy mi az, ami húz vissza a tükörterem kopott falai közé, leülök egy kis kerek asztalhoz a sarokba, figyelem a lépéseket (a feketeruhás nő - aki nyilván az oktató segédje - szigora nélkül), olykor a zene is megszólal alájuk, könyvet veszek elő, meg a hajléktalanszállóról szerzett nagydarab marcipánt, plussz a bor, és boldog vagyok.

Tíz-tizenegy körül eltűnnek a párok, a pincér felhozza a táncoktató (pontosabban a segédje, a feketeruhás) vacsoráját, falatozás közben egy tanítvánnyal társalog, csak én vagyok rajtuk kívül, aztán a fiatalember is elmegy, a gyertyákat kifújja (ekkor látom, hogy más világítás nincs is), majd szól, hogy zár. Pakolok a sötétben, a nő sehol, kifelé menet megszólal egy hang felülről, hogy viszlát!, ó, viszlát, nagyszerű volt itt lenni, dadogom némileg meglepetten, felnézek, ott támaszkodik a táncoktató segédje egy erkélyen, oda vezet hát az a lépcső!

A tükörtermen kívül, ám azzal még egyszinten, a lépcső tetején ugyanolyan kis kerek asztal, mint amilyennél benn ültem, közvetlenül előtte ablak, a beszűrődő ritkás, esti fénynél olvasok még egy keveset, gondolom, aztán örömmel tapasztalom, hogy mindjárt a végére értem Ottlik Prózájának, és mégsem tettek még ki, olykor kisebb társaságok néznek be a terembe, valószínűleg leendő alkalmi bérlők (Erikáék is itt ünnepelték a szülinapjukat), gyertyát gyújtok nekik, mint egy házmester, egyikük-másikuk lép is néhányat, én közben újra a termen kívül, de a dobogásról hallom, hogy tánclépések, talán éppen az étteremből felszűrődő tangó ritmusára, megköszönik németül, angolul, egy férfi pedig franciául is, de még hozzáteszi, hogy a sötétben olvasás ártalmas a szemnek, maestro! A vele levő magas, szőke nő készségesen lefordítja, többnyelvű elköszönés, éjfélkor érek a Próza végére, bizonyos beletörődéssel, de nem mondhatni, hogy szomorúan hiszem el neki, és veszem tudomásul, amit Fejér Lipót matematikaprofesszorról mond még az eleje felé, hogy "aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem is fogja megtudni", összepakolok (immár másodjára), sapka, sál fel, kabát nincs, az utóbbi napokban igencsak felmelegedett az idő.

Fel nem tett kérdés

A biciklit nézzétek el nekem.

Szevassz, barátom! - ez még teljesen rendben volt, és szavak szintjén a kérés is, amivel hozzám fordult a hosszúra nyújtott kézfogás közben a pult túloldaláról, a tekinet viszont, meg a beszédritmus igencsak szakadozott: hallod, Zsolti, szerezzél nekem egy cipőt. Megnézem, Janó, hogy van-e a ruhatárban. Hányas a lábad? Zavartan mosolyog, közben folyamatosan a szemembe néz, szinte mintha gyönyörködne benne (érthetetlen), majd válaszol: huszonnyolc. Igen, Janó, huszonnyolc éves vagy (hirtelen beugrott, hogy erre vonatkozhat a szám), huszonyolc, ismétli gyermeki örömmel, de a lábad, Janó, hányas a lábad, hogy tudjam, hogy mekkora cipőt nézzek.

Hozzak valamit, Janó? Innál egy teát? - kérdeztem kicsivel később, már a padon ültünk, éjjel egy-kettő körül lehetett, ilyenkor a forgalom is enyhül, kiléphetek egy időre a pult mögül. Janó mosolyog: viszont kívánom! Furcsa vagy ma, Janó, mi van veled? Mint annyi más kérdésre, erre sem érkezik válasz, mintha tapintatosságból nem tenné szóvá, de hallgatásával jelezné, hogy próbáljak meg valami értelmesebbet, vagy nem is értelmesebbet, egyszerűen jobbat, s jobban kérdezni, de az is lehet, hogy a kérdések nem jutottak célba, ezért a csend, aztán arra, hogy mért remeg a kezed? rögtön válaszol, ráadásul egészen természetes hangon: alkoholhiány.

Belső táj, csillár.

Továbbra is ott ülünk a sörpadon háttal az asztalnak, levesnek, könyökkel a térdére támaszkodik, a pozíció természetéből fakadóan összekulcsolja reszkető kezeit, a tekintet (mindkettőnké) súrolja az összekulcsolt kézfejeket (ez is a pozíció sajátja), Janó pedig megjegyzi: úgy ülünk itt, mintha a templomban ülnénk. Hallgatás ismét, majd egy családi fotóról kezd beszélni, a feleségével van rajta, meg a gyerekeivel, még Pesten készült, de nem emlékszem rá, hogy részleteket is mondott volna róla, aztán kicsivel később Editet emlegeti, a berlini szeretőt, hogy hogy volt vele utoljára, erről már viszonylag részletesen beszámol.

Sírtál? - ezt még a beszélgetés elején kérdeztem, fél egy lehetett (az éjjeli műszak, ami én is voltam, negyed egy körül kezd), észrevettem, hogy nedves a szeme alatt. Nem tudom, hogy erre a kérdésre válaszolt-e, vagy egy fel nem tettre, mint mikor a huszonnyolcat mondta, de válasz az volt, és zavartan mosolygott is hozzá: nem biztos. Janó, sírtál? - próbálom meg mégegyszer. Igen.

Közben eljött az idő felváltani a Schlafhausban dolgozó munkatársat, mondom Janónak, hogy most mennem kell, de reggel majd találkozunk (reggeli alatt egyébként általában alszik), elköszönök tőle, mire ő - és ezen meglepődtem, pedig többnyire (vagy legalábbis jelentős részben) egész idő alatt félrebeszélt -:
nincsen kiskutyám.

Janó, Gyulabácsi originált barátja

Janó, a legjobb barátom, egy nem sokkal ezelőtti éjszakán elkezdett félrebeszélni, mint ahogyan nem is olyan régen / lázálmomban én is félrebeszéltem, emlékszem, utána még sokáig röhögtünk rajta anyával. Időnként most is elnevettem magam befelé, s olykor kifelé is, amint Janóval beszélgettem, és egészen biztos, hogy a sírás sem marad el, ha e kétféle érzelmi megnyilvánulás küszöbe egy szinten van, és ez utóbbiét nem tolják aránytalanul fel a mindenféle hatások, gátlások meg tudomisénmik. Legalábbis az én esetemben.

Először Gyulabácsit ismertem meg, levest kért a pultnál, és valahogy kiderült, hogy Szlovákiából jött, meg is örültem nagyon, hogy végre hasznosíthatom a Pozsonyban, Julitól szerzett, néhány alapvető kifejezésre korlátozódó, ilyenkor mégis hatalmas gazdagságnak bizonyuló nyelvismeretemet, mondtam is neki, hogy Dobrý večer!, aztán mikor egy immár univerzális nyelven közöltem vele, hogy honnan jövök, ő nem teljes meggyőződéssel, de mintegy bizakodva mondta (egészen, mint István, a pesti csavargó az első menedékhelyes estémen), hogy akkor tudsz egy kicsit magyarul, tudok, persze, magyar vagyok, talán ön is az?

Gyulabácsi a leves mellé mindig Fantát iszik, nem gondolom, hogy nélküle csődbe menne a Fanta-gyár, ha ilyet mondanék, tudjátok, hogy csak ártatlan szellemeskedés, esetleg szóljatok is rám, de Gyulabácsi tényleg mindig Fantát iszik a leves mellé, még ha a leves el is marad. Fantát adjak, Gyulabácsi? Az biztos, hogy úgy van - válaszolja, s közben bólogat hozzá, valamiért mindig ezzel a kifejezéssel, vagy ennek valamilyen variációjával fejezi ki egyetértését. Fizetni úgy fizet, hogy kivesz a zsebéből egy marék aprót, a pultra teszi, de csak óvatosan, hogy ne guruljanak szét, majd megkér, hogy válogassak ki belőlük néhányat, amik hitelesen képviselik a Fanta ellenértékét. Valahogy az érmék közé keveredett egy 1985-ös egy pennys a királynő képmásával, mondom Gyulabácsinak, hogy mi az, mire ő, hogy nem baj, tedd el, hozzon neked szerencsét.

Első találkozásunkat követő napon már ketten jöttek, én pont a bejáratnál dolgoztam, váltottam néhány jóféle szót Gyulabácsival, Janó meg, aki mögötte állt, és aznap jelent meg először, kicsit türelmetlenül ránk szólt, hogy menjetek má', de ami igazából meghatározta a nem túl erőteljes felszólítás hangsúlyát, az az a csodálkozás-szerűség volt, ami abból fakadt, hogy magyarul kellett ránk szólnia, ez mintha őt is váratlanul érte volna, ráadásul azt tapasztalta, hogy értjük, amit beszél (mármint hogy én is, mert Gyulabácsival már ismerték egymást), és ha nem is álltunk rögtön tovább, de valamiképpen - tekintettel, mozdulattal - lereagáltuk a kérését.

Aznap este, vagy kicsit később, éjszaka, amikor már minimálisra csökkent a forgalom, és nem kellett folyamatosan ott állnom a bejáratnál, már hármasban beszélgettünk egy-egy citromos tea mellett, ez Janónak a kedvence, speciell neki készítettem, hálás is volt érte nagyon. Originált tea - mondta, az enyémhez hasonló, csak a 'h'-hoz meg 'l'-hez méginkább húzó 'r' hanggal, meg persze én is originált csávó vagyok, és általában minden az, ami elnyeri Janó tetszését. Hosszú haj, bozontos szakáll, arca, testtartása igencsak megviselt, életkora ránézésre behatárolhatatlan, engem legalábbis némileg meglepett, amikor azt mondta, hogy huszonnyolc éves. Pestről jött el néhány éve, az ottani időkből legszívesebben a lovaira emlékszik, lovász voltam, mondja, jártunk a lovakkal versenyezni, ott voltunk Athénban, Zágrábban, egyszóval mindenütt. Aztán mesélt az esküvőjéről, igazi lakodalom volt, három napig tartott a mulatság, ahogy oláh cigányokhoz illik, mert én oláh cigány vagyok, és ezt alátámasztandó, meg talán, hogy kicsit felidézze az esküvő hangulatát, belefog egy cigány dalba, aztán a gyerekeiről mesél, a kisfiáról meg a kislányáról, és egyszercsak elszorul a torka, sírni kezd, szakadozott hangon mondja, hogy volt még egy kisfia, aki néhány hónaposan meghalt.

Mindezt, meg még sokminden mást nyilván nem kizárólag az első beszélgetésünkkor tudtam meg, hiszen volt még számos további, arról az éjszakáról pedig, amelyik az eddigi utolsó találkozásunk volt, és amelyen Janó váratlanul elkezdett félrebeszélni, kicsit később írok.

Gică - "practic un rebel"

Van egy olyan feladatkör, hogy beszélgetés a vendégekkel. Ezt nem szeretem, így nem is bánom, hogy körülbelül csak kétszer osztották rám.

Főbejárat, a Nem értesz te semmit történet és a lengyel stadion-slágerek helyszíne, fölötte Istenhozott németül, oroszul, lengyelül.

A legjobban beszélgetni szeretek a vendégekkel, ezek nélkül a beszélgetések nélkül sokkal szegényebb lenne az ittlét, és valószínűleg a blog is berekedne, meg megrekedne, meg megrakódna tévétorony-fotókkal. Ezentúl azt hiszem, szükségem is van ezekre a beszélgetésekre, volt már úgy, hogy éppen senki sem volt jelen azok közül, akik mellé gyakran és szívesen ülök le, és ettől egy az egybe magányosnak éreztem magam, például a karácsonyi ünnepség első óráiban. De feladatképpen beszélgetni a vendégekkel, az nem megy. Egyrészt persze a nyelvi korlátok miatt, mert a vendégek nagyrésze német meg lengyel, de másféle korlátok is fel-fellépnek, kicsit irigylem is azokat, akik bárkivel el tudnak beszélgetni, attól függetlenül, hogy éppen feladatuk-e, vagy sem.

Ugyanaz, belülről.

Azon az estén, amelyikről írok, persze ez volt a feladatom, haragudtam is miatta egy kicsit, kvázi (nem szokom rá a kifejezésre, ígérem) belső szobám sarkában álltam és duzzogtam nagy csendesen. Látta ezt az estéért felelős vezető, nem egészen harmincéves csaj, és szólt, hogy a sarokban ül egy román bácsi, nem beszélgetnék-e el vele. Hogyne kérem, örültem neki, hogy ilymódon kihúzott a sarokból, leültem a bácsival szembe, s az első érdemleges dolog, amit elmondott magáról, az az volt, hogy októberben érkezett Londonból biciklivel. Kábé ötven év, pocak, borosta, ránézésre is el tudja gondolni róla az ember, hogy hajléktalan, valamiért mégis egy percig sem kételkedtem abban, amit mondott, bár ha azt mondja, hogy a nagy vízen vízibiciklivel kelt át, arra talán rákérdeztem volna, hogy mivel? De nem, elmondta, hogy komppal, aztán meg az útvonalat is eléggé részletesen, hogy hol jók a bicikliutak, és hol az emberek, s a végén hozzátette, mint aki már megszokta, de nem igazán érti, hogy miért az a temérdek csodálkozás a történetét hallgatók, jelen esetben az én szememben, hogy "da, domnule, da" ('igen, uram, igen'). Az elbeszélésében egyébként kérkedésnek, nagyképűségnek nyoma sem volt, az önreflexív összegzést is egészen egyszerűen, kissé nyújtott hangon, a tányérjába bámulva biggyesztette hozzá: "Sunt practic un rebel." ('Gyakorlatilag egy lázadó vagyok.')

Csomagmegőrző, az egyik dreamjob.

És a későbbiekben, sokadik baráti beszélgetésünk után sem merült fel bennem a gyanú, hogy csalafintaság lenne a dologban, vagy lóláb. Ha tömeg van a bejárat előtt, eszébe sem jut ott előkelő helyért tolongani, áll az Erikáéhoz hasonló, csak talán öregebb biciklije (ő így hívja: "avionul meu" - 'a repülőm') mellett és cigarettát sodor, vagy fogja magát és lefekszik a hóba (mínusz 25 fokig véd a szerelése, azt mondja), párnának bekapcsolt rádióját használja, mint Jákób annak idején a követ, és megvárja, amíg mindenki bemegy. A hasonlat csak ott sántít, hogy Gică-nek (így hívják, Gheorghe vagy Gică, ezt nemrég tudtam meg tőle, de csak úgy mondta - kérdésemre válaszolva -, mint aki nehezen tudna elgondolni ennél jelentéktelenebb részletet egy emberről) nincsenek harcai sem angyallal sem emberrel. Persze hozzá kell tennem, hogy látszólag, de tényleg ez sugárzik róla, csak mosolyog a lengyeleken, akik folyton találnak kötekednivalót, ha pedig éppen nagy az egyetértés, azt úgy fejezik ki, hogy stadion-slágereket skandálnak ordítva, de nem csak a lengyelekről, az egész emberi fajról megvan a maga visszafogottan, de visszavonhatatlanul lesajnáló véleménye. "Că practic viața e simplă" ('Mert gyakorlatilag az élet egyszerű'), csak mi, emberek szeretjük elbonyolítani. Én, domnule, eljutottam a közömbösségnek egy olyan fokára, ahol az ember már nem harcol kicsiségekért, nem harcol gyakorlatilag semmiért, csak a túlélésért. Így érdekesebb. Da, domnule, da, teszi hozzá minden gondolatmenet végéhez jellegzetes, nyújtott hangon.

Pult belülről, van rajta egy szarvas, csak szólok.

Vágyai persze neki is vannak, kell valami éltesse az embert, van még néhány ország például, amit szívesen bebiciklizne (a London-Berlin út előtt már élt és tekergetett Portugáliában meg Spanyolországban), ami pedig kicsit közelebbi terv, mondhatni vágytárgy, az egy használt lakókocsi. Egy román kollégájával - az egyetlen ember, akivel beszélgetni láttam - terveznek vásárolni egyet 100-150 euróért, amit aztán berendeznek maguknak, s élnek, mint delfin a vízben. A delfineket különösen szereti, könnyű volt nekik elnyerni a Moșu' (a kolléga hívja így, ő mai napig nem tudja a nevét, de tényleg) rokonszenvét, mondhatnánk, hiszen nem beszélnek, vagy legalábbis nem úgy, mint az emberek. Szívesen megtanulná a nyelvüket, ezt már régóta emlegeti, meg hogy nemsokára nekifog keresni valami tengerészeti szervezetet, hallott már ilyenekről, aminek keretén belül majd önkénteskedhetne egy hajón.

Ez még Kolozsvár, nagypark.

Nemrég a "ce mai faci, domnule?" (körülbelül a 'hogy vagy?'-nak felel meg) kérdésre a "pompásan, mint mindig" válaszomat a hitelesség és változatosság kedvéért kiegészítettem azzal, hogy "bár egy kicsit meghűltem", amire ő csak legyintett, hogy "răceala e o filosofie, domnule. Nu trebuie s-o bagi în seamă." Ezt nem értettem pontosan, akkor valahogy mégis tudtam azonosulni a gondolattal, körülbelül így hangzana magyarul: a meghűlés, az csak egy filozófia, uram. Nem kell számba venni.