Janar

Așa a fost să fie, hogy a hajléktalanszálló működésének második estéjén a kilenc órai ajtónyitást megelőző rövid áhitat és megbeszélés után rájöttem, hogy a kis kitűzendő névkártyámat a szobámban felejtettem, nem egy elmaradhatatlan kellék, de a második napon még hajlamos voltam fontosságot tulajdonítani neki, annál is inkább, hogy az akkor még friss kollégáimnak amúgy is elég bajuk volt a nevem megjegyzésével meg kimondásával, szóval felszaladtam érte, az ajtó viszont, amelyiken kimentem, s amin keresztül a „személyzet” a hajléktalanszállóba jutott, visszatérésemkor már zárva volt, így csak a vendégek által használt bejáraton juthattam volna be, persze ott is csengetnem kellett volna, hiszen még nem volt kilenc óra, azonkívül meg már az ajó előtti lépcsőt is ellepte a várakozók tömege, s gondoltam, hogy nem fogok neki ott a Stadtmission-os névtáblámat lengetve nyomulni, inkább megvárom, amíg nyitnak (azaz nyitunk), meg a tömeg is apad egy kicsit, úgyhogy ez lett, vártam, a vendégektől némi távolságra.

Ugyancsak a vendégektől némi távolságra, az épület főbejárata előtt állt zsebredugott kézzel és lehajtott fejjel egy, ruházat szempontjából, meg egyébként is elég rendesen kinéző, harminc év körüli srác. Nem volt egyértelmű, hogy a hajléktalanszállóba akar-e ő is bejutni, vagy valami másért áll ott, megkérdeztem hát tőle, igen, oda akar, és tudja, hogy a másik bejárathoz kell majd mennie, csak most túl sokan vannak ott, inkább vár. Pont ezt csinálom én is, inkább várok, várjunk inkább együtt, nincs ellenvetése, és már kezdi is mesélni a történetét, rövid idő után – mint általában, amikor egy beszélgetés során valamiért fontossá válik a történet, meg maga a beszélgetés is – átváltunk angolra.

A tapasztaltabb kollégák olykor bölcsen legyintenek a vendégek történeteire, hogy azért nem kell mindent elhinni, s ezzel a tétellel nem is igazán tudnék vitába szállni, én valahogy mégis el szoktam hinni a történeteiket. Meg nyilván nem csak akkor értékes egy történet, ha úgy ahogy van, igaz. Meg különben is, mi az, hogy igaz. Ó jaj.

Janar először Alexet mondott, hogy így hívják, Alex, legalábbis itt Berlinben, mert az ittenieknek így egszerűbb. A Janar észt név (merthogy ő is észt), a németeknek szokatlan, meg az r-et sem tudják úgy megpörgetni, ahogy azt igazából kell. Ilyen téren nekem sem sikerült a németeket felülmúlnom, de azért nem volt gond, hogy igyekeztem a saját nevén szólítani.

Jól működő építkezési cége volt, a bátyjának meg még van is, csak ő a sajátját eladta, miután kiderült, hogy a húguk agydaganatos, és műteni kell. Aztán Németországba jött néhány barátjával hozzáfogni valami újhoz, s egy alkalommal ismerősöktől kölcsönkapott motrokról készültek kideríteni, hogy mit tudnak, ő éppen egy 1200 köbcentis Yamahán ült, amikor százvalahány km/h-nál meglepte egy kilencven fokos kanyar, és a bal végtagjait azóta is nehézkesen használja. Leginkább a lábával volt gond, miután a fájdalomcsillapítók kevésnek bizonyultak, morfium, meg különböző drogok kezdték kiegészíteni, majd felváltani őket, és most itt van Berlinben, s a tömegtől távol várja, hogy nyisson a hajléktalanszálló. Különben lenne hol laknia, más narkósokkal, „junkie”-kkal együtt, de tudja, hogy ha ide jön, tiszta marad. Egyébként meg nyilván nem, és azt gyűlöli. Meg az egész helyzetét, amiben van, ez eléggé jellemző a junkie-kra, úgy vettem észre.

Elvonókúrára valami papírok hiánya miatt nem mehet, pedig nagyon menne, így abban reménykedik, hogy a rendőrségen kiderül, hogy valami nincsen rendben (mondja is, hogy van néhány apróbb kihágása, ami együtt jár a jelenlegi életformájával), bezárják néhány hónapra, ott kénytelen lesz tiszta maradni, utána meg biztosan sikerül valami pénzt keresni, hogy hazamehessen Észtországba. Must leave Berlin – ismétli folyton.

A történet nem egészen világos, ráadásul eltelt már majdnem négy hónap az első találkozásunk óta (utána is volt még néhány, a története nagyrészét viszont akkor mondta el), de hozzá tartozik még, hogy a baleset pár éve történt, azóta meg volt már otthon egy kevésszer, csak valamiért mindig visszajött, amit persze meg is bánt, mert nézzek csak rá, milyen apa az ilyen? Apa!? Igen, nemsokára apa lesz, az egyébként eléggé homályos tekintete örömmel telik meg, amikor ezt mondja, és fényképet is mutat a barátnőjéről, szép. Must leave Berlin.

Másnap már lent találkoztam vele, az egyik sörpadnál ült, a leves kicsit félretolva előle, ő maga meg egy jegyzetfüzet fölé hajolva ír, szinte egészen rajta fekszik, úgy rajzolja a betűket, legalábbis a sebességet (azaz a lassúságot), mozdulatokat, a vonalak ívét tekintve tényleg mintha rajzolna. Pedig csak piszkozat, kérdem, hogy mi lesz az, levél a barátnőjének, aki terhes, ja ezt már mondta, és a képet is mutatta, igen, alig várja, hogy valahogy újra hazakerüljön, de addig is levelet ír. Persze, e-mail-ezni is szoktak, meg csettelni, de ez egészen más, mondja, valami, amit majd megérint, amit a kezében tarthat, it's like a piece of you, you know? I know.

Megtörtént, hogy éppen szabadnapom volt, de hirtelen rámtört, hogy elmondjam, mennyire fontos, hogy összeszedje magát, s hazamenjen, lementem hát a szállóba, de akkor éppen nem volt ott, máskor meg teljesen belőve érkezett, valamennyit beszélni akkor is sikerült vele, must leave Berlin, mondja, most már egy-két hónap és megy, csak nem akar üres kézzel menni, össze kéne spóroljon legalább egy keveset, csakhát amíg itt próbálja azt a keveset összespórolni, addig a drogok is ott vannak, meg a többi junkie körülötte, ördögi kör a javából. Menj már Janar, a francba, keress egy busz, gépet, akármit, annyit még össze tudsz szedni, a spórlást megoldod később, egyszer menjél haza, mert várnak. S mert még megteheted, ellentétben sok más vendéggel.

Kokakóla-kóboj

Egyes elméletek szerint Paul McCartney 1966-ban meghalt. Hát nem. A berlini hajléktalanszálló vendége, és – a kissé elhízott arc meg a napszemüveg ellenére – már az első pillanatban rájöttem, hogy ő az. Matt Damon is egészen korán gyanússá vált, az ő valódi identitása felől azonban csak később bizonyosodtam meg, ráadásul némileg az is bezavart, hogy mindketten lengyelül beszéltek, de ez végül nem bizonyult döntő ellenérvnek. Nem úgy egy másik fiatalember esetében, aki rendszeresen Michael Jordankét mutatkozik be, neki amellett, hogy lengyelül beszél, bőrszíne és magassága sem támasztja alá (fiktív – erre már az első alkalommal rájöttem) identitását. Továbbá van egy vendég, aki szinte biztos, hogy nem Clint Eastwood, de erősen kóboj. Kokakóla-kóboj, nem pejoratíve.

Észt. Ősz haj, borosta, farmerkabát és kóbojnézés. Azt hiszem, legelőször ez utóbbi tűnt fel rajta, ráadásul már az első estén, azóta is mindegyiken itt van. Beszélni csak az utóbbi időben láttam, hanghordozás, mimika, vagy heves mozdulatok által érzelemkifejezni pedig egyáltalán. Pontosabban egyszer mintha kiült volna a tekintetére valami visszafogott megvetés-féleség, de csak egy pillanatig. A jelenetnek ahhoz van köze, hogy ő a kokakóla-kóboj.

Részegnek sosem láttam, kávét ritkán rendel, a kólát meg már rendelnie sem kell, egyszerűen csak leteszi a kilencven centet a pultra, és vár. Azon az estén viszont éppen egy új munkatárs állt a pult túloldalán (én futárként éppen arra jártam), és feltette az ilyen helyzetben egyébként cseppet sem szokatlan kérdést: mit adhatok? Ha a kóbojtól nem lenne annyira idegen bármit is arckifejezni, biztosan mosolyra húzza a száját a kedves tájékozatlanság tanúságaként elhangzó kérdésre, ehelyett kimért nyugalommal annyit mondott (mintegy a kérdésre kérdéssel válaszolván mintegy), hogy: mi kerül kilencven centbe? (és lehet, hogy csak én hallottam hozzá azt, hogy bébi). A csaj kezdte volna sorolni az üdítőket, hogy hát kóla..., de ennél tovább nem jutott, a kóboj könnyed (mintegy csuklóból, vive la képzavar!) bólintása nyomán minden világossá vált előtte, s már nyitotta is a hűtőt, kóla nem volt benne, ettől egy pillanatig maga is elszomorodott, mondta is, hogy kóla az sajnos nincs, de adhatok mezzomixet, az egy kólaszerű üdítő megdobva kis narancsízesítéssel, na és ekkor jött az a bizonyos pillantás, az a visszafogott megvetés-féleség, amely mégis annyira egyértelmű volt, hogy a csaj előtt másodjára is minden világossá vált, és nem is próbálkozott tovább az igazi kólától eltérő üdítőkkel, a kóboj pedig visszaült a helyére, a helyre, amelyik az övé, amelyiken csak akkor nem ül, ha a dohányzóban cigaráttázik, de a cigit azért még ott sodorja meg, a székén. Nem sörpad, szék, egy külön asztalhoz tartozik, általában hárman-négyen ülnek körülötte. A kóboj viszont ott is alszik, előrehajtott fej, ölbetett kar, lábai keresztben a szemben levő széken. Az éjszaka folyamán persze változik a pozíció, de mindvégig a székeken marad, mint a kóbojok.

A visszaadott üres üvegért tizenöt cent jár, éppen én voltam a pultnál, amikor a kóboj kiitta a kóláját, kotorásztam az aprók között, de sehegy sem akadt a kezembe egy tízes meg egy ötös, húszas viszont sok volt, így miután meguntam a kotorászást, ez utóbbiakból tettem egyet a kóboj markába, nagyvonalú (de igazából elég szánalmas) mosollyal jelezve, hogy igen, most a szokásos tizenöt helyett húszat kap, ő megnézte, majd a zsebéből egy ötöst vett elő, mondom, hogy nem szükséges, hagyja csak, mire ő nyugodt, határozott, és kicsit talán szigorú hangon közölte, hogy nem, a pénz az pénz, az üvegért tizenöt cent jár. Szó nélkül süllyesztettem a kasszába a visszajáró ötöst. Kóboj, én megmondtam.