Kokakóla-kóboj

Egyes elméletek szerint Paul McCartney 1966-ban meghalt. Hát nem. A berlini hajléktalanszálló vendége, és – a kissé elhízott arc meg a napszemüveg ellenére – már az első pillanatban rájöttem, hogy ő az. Matt Damon is egészen korán gyanússá vált, az ő valódi identitása felől azonban csak később bizonyosodtam meg, ráadásul némileg az is bezavart, hogy mindketten lengyelül beszéltek, de ez végül nem bizonyult döntő ellenérvnek. Nem úgy egy másik fiatalember esetében, aki rendszeresen Michael Jordankét mutatkozik be, neki amellett, hogy lengyelül beszél, bőrszíne és magassága sem támasztja alá (fiktív – erre már az első alkalommal rájöttem) identitását. Továbbá van egy vendég, aki szinte biztos, hogy nem Clint Eastwood, de erősen kóboj. Kokakóla-kóboj, nem pejoratíve.

Észt. Ősz haj, borosta, farmerkabát és kóbojnézés. Azt hiszem, legelőször ez utóbbi tűnt fel rajta, ráadásul már az első estén, azóta is mindegyiken itt van. Beszélni csak az utóbbi időben láttam, hanghordozás, mimika, vagy heves mozdulatok által érzelemkifejezni pedig egyáltalán. Pontosabban egyszer mintha kiült volna a tekintetére valami visszafogott megvetés-féleség, de csak egy pillanatig. A jelenetnek ahhoz van köze, hogy ő a kokakóla-kóboj.

Részegnek sosem láttam, kávét ritkán rendel, a kólát meg már rendelnie sem kell, egyszerűen csak leteszi a kilencven centet a pultra, és vár. Azon az estén viszont éppen egy új munkatárs állt a pult túloldalán (én futárként éppen arra jártam), és feltette az ilyen helyzetben egyébként cseppet sem szokatlan kérdést: mit adhatok? Ha a kóbojtól nem lenne annyira idegen bármit is arckifejezni, biztosan mosolyra húzza a száját a kedves tájékozatlanság tanúságaként elhangzó kérdésre, ehelyett kimért nyugalommal annyit mondott (mintegy a kérdésre kérdéssel válaszolván mintegy), hogy: mi kerül kilencven centbe? (és lehet, hogy csak én hallottam hozzá azt, hogy bébi). A csaj kezdte volna sorolni az üdítőket, hogy hát kóla..., de ennél tovább nem jutott, a kóboj könnyed (mintegy csuklóból, vive la képzavar!) bólintása nyomán minden világossá vált előtte, s már nyitotta is a hűtőt, kóla nem volt benne, ettől egy pillanatig maga is elszomorodott, mondta is, hogy kóla az sajnos nincs, de adhatok mezzomixet, az egy kólaszerű üdítő megdobva kis narancsízesítéssel, na és ekkor jött az a bizonyos pillantás, az a visszafogott megvetés-féleség, amely mégis annyira egyértelmű volt, hogy a csaj előtt másodjára is minden világossá vált, és nem is próbálkozott tovább az igazi kólától eltérő üdítőkkel, a kóboj pedig visszaült a helyére, a helyre, amelyik az övé, amelyiken csak akkor nem ül, ha a dohányzóban cigaráttázik, de a cigit azért még ott sodorja meg, a székén. Nem sörpad, szék, egy külön asztalhoz tartozik, általában hárman-négyen ülnek körülötte. A kóboj viszont ott is alszik, előrehajtott fej, ölbetett kar, lábai keresztben a szemben levő széken. Az éjszaka folyamán persze változik a pozíció, de mindvégig a székeken marad, mint a kóbojok.

A visszaadott üres üvegért tizenöt cent jár, éppen én voltam a pultnál, amikor a kóboj kiitta a kóláját, kotorásztam az aprók között, de sehegy sem akadt a kezembe egy tízes meg egy ötös, húszas viszont sok volt, így miután meguntam a kotorászást, ez utóbbiakból tettem egyet a kóboj markába, nagyvonalú (de igazából elég szánalmas) mosollyal jelezve, hogy igen, most a szokásos tizenöt helyett húszat kap, ő megnézte, majd a zsebéből egy ötöst vett elő, mondom, hogy nem szükséges, hagyja csak, mire ő nyugodt, határozott, és kicsit talán szigorú hangon közölte, hogy nem, a pénz az pénz, az üvegért tizenöt cent jár. Szó nélkül süllyesztettem a kasszába a visszajáró ötöst. Kóboj, én megmondtam.