Október 10, vasárnap, tizenkettedik nap

Székművészet.

Előkészületek a jól kitervelt induláshoz, Brünn lett volna a cél, és hopp, ez a múlt idős feltételes módú szerkezet már el is árulta, hogy semmi sem lett belőle. Zsolt felajánlotta, hogy valameddig bevisz Bécsbe, hogy ne kelljen fölöslegesen bénáskodnom, ami idő szempontjából veszteséges lett volna, s az nem mindegy. Szóval felszereltük a kocsi tetejére a biciklit (juteszembe, Magyarországon láttam egy Kocs táblát, hogy nemtudom hány kilométer, onnan származik a kocsi, ha nem hiszitek, ha igen), Sárát és a gyerekeket elvitte az imaházba, onnan tovább Bécsbe, egy helyen megáll, a tegnap esti térképnézegetésnek meg a hozzá fűzött magyarázatoknak köszönhetően nagyjából tudom, hogy onnan merre induljak, leszereljük a biciklit, csomagokat ki, kérdi Zsolt, hogy minden megvan-e, mondom, hogy meg, elköszönünk, elindul visszafele, én még fújnék kis utánpótláslevegőt a hátsó kerékbe, de nincs mivel. 

Esterházy Keller.

A pompa a kocsiban maradt, Zsolt telefonszáma nincs meg, a pompa felettébb jó, hogy azt ne mondjam, pompás példány, azonfelül ajándékba kaptam a biciklivel együtt, tehát nem szívesen indulnék el nélküle, úgyhogy visszafordulok. Otthon meglepetéstalálkozás, újra elindulni már késő lenne, maradhatok holnapig, a tervek szerint tehát reggel indulás Jihlavára (ami egyébként a korábbi terveknek ellentmond, egyrészt, mert ma indultam volna, másrészt, mert nem Jihlavára, hanem Brünnbe, de végül így alakult). Egyébiránt ennek a bénaságnak köszönhető, hogy ma volt időm leülni és átírni, meg részben megírni ezeket a bejegyzéseket, rá is ment az egész nap. Sára, Zsolt, gyerekek, jó volt itten veletek, köszönöm, hogy itt lehettem, jóéjt!

Figyelem, poén: ott voltam! (ahol a fotó készült)

Október 9, szombat, tizenegyedik nap

A kedves hazug, akinek az orra hegye sajnos kilóg a képből.

Purkersdorfból kifelé menet a Bécs patak/folyó mentén kell rákapcsolódni a bicikli- meg jogging- meg kutyasétáltató útra, ami kevéssel a Schönbrunn előttig vezet, és egészen kellemetes, sőtmitöbb szép. Ott tekertem, utána keresztül a szombati piacon, amiről az hírlik, hogy híres, van egy régiséges-kacatos-mindenfélés meg egy zöldséges-gyümölcsös része. Különös nyugalommal, sőt szabadsággal töltött el a tudat, hogy utazásom körülményei miatt úgysem vehetek és vihetek magammal semmit, úgyhogy miután megtaláltam a képeslapot, amit Zsófinak készültem elküldeni, tovább is álltam. A képeslapért először 2 eurót kért a török kinézetű tag, aztán ideadta 40 centért, mondván, hogy a többi Geschenk. A képeslapküldésből végül semmi sem lett, mert kiderült, hogy a posta zárva, egyébként hétvégén egy csomó minden zárva van, vagy korán zár, ez külön szép a nagyáruházak esetében, ilyen ott, ahol nincs vadkapitalizmus, és a hétvégék fő kirándulóhelyei nem a shoppingcenterek. 

Iskolabusz, na jó, nem.

Egyébként járkálás, biciklizés a belvárosban, sok nagy ház a császárság jegyében, meg sok kisutca, hogy legyen hol elbújni. Két román kinézetű harmonikás Shostakovich második keringőjét játszották, majd az Amélie-ből valamit, egy csávó az I'm Yours-t gitározta (dedikálom Jannak mert szereti, és Zsófinak mert szeretem), utána hasonlóan vidám számokat, de amitől tényleg vidám lett az egész, az az, hogy ott volt négy csaj meg egy csávó, a barátai, akik ottan buliztak, és csinálták a hangulatot. A Kärntner Straßen, ahol bicikli nélkül sem egyszerű a közlekedés a rengeteg turista között (aki persze én is voltam, csak rólam nem tudták, mert bicikli volt nálam, és nem féltem használni), egy barni sakkozott, mellette a felirat kartonon, hogy ingyen sakk Jamajka legjobbjával, tényleg gyors volt a csávó, egyébként pénzt gyűjtött valamire, aki akart, adhatott. Ahol csütörtökön a francia fúvósok zenéltek, oda most valami hasonlóan megmentek egy hajónak öltöztetett gördíthető franciaágyat toltak, rajta részben ők maguk, részben meg a hangszerek, és zenéltek. 

Ne haragudj, kolléga, hogy zavarlak – Á, nem, dehogy! –, de az egyik lovadnak hiányzik a feje.

Ma 53,43 kilométeren keresztül tekergettem-tologattam a biciklit. Holnap készülök továbbmenni (mint majd kiderül, ez nem fog összejönni, de ezt én még csak nem is sejtem), így a vacsoránál odaadom a kolozsvári tájképet, ami egy lerobbant dácsiát ábrázol egy belehajoló férfival, az előtérben meg egy feltúrt utca, a gang. Zsolt mesélte, hogy neki milyen élmény volt, amikor Erdélyben járt, és minden falu végén visszatérő motívumként ott állt egy dácsia felnyitott motorháztetővel és egy belehajoló, könyökig olajos férfival, ezért választottam ezt a fotót.

Október 8, péntek, tizedik nap

Nagy alvás után nagymosás (kézzel, lavórban), biciklitisztítás, kis naplógépelés, este töröknémet meccs, 3– 0. A városbamenés tehát nem jött össze, de legalább lesznek tiszta zokniim.

Ez a fotó csak holnap fog elkészülni, de azért feltöltöm ehhez a kurta bejegyzéshez, hiszen üzenete örökérvényű, ott olvasható az ablakon, kattintsatok csak rá bátran.

Október 7, csütörtök, kilencedik nap

Pozsony – Bécs (Purkersdorf, kb. 11–homályos, 112,89 km (inkluszíve bolyongás a városban, a vártnál komplikáltabb utcakeresés), átlagsebesség 16,96 (Bécsig 20 körül)

Beginning of a beautiful... hát igen, szinte mondhatnám friendshipnek azt, ami köztem és a dunamenti bicikliút között kialakult.

Eléggé koránkelés, búcsúzkodás, készülődések, és 11 körül kevéssel a pozsonyi ufós híd után felléptem a Donauradwegre, és Bécsig le se szálltam róla. 

Republik Ausztria, amin pedig a bicikli áll, az kéremszépen mind az enyém.

Gyönyörű idő volt végig, az út során ilyet még nem tapasztaltam, igazi napsütés, persze hőség nélkül. Bécs felé egyre több biciklis, egyébként erdő, fű, fűnyíró traktorok, balra legelő bárányok, jobbra legelő tehenek, meg persze Duna. 

Mindig felbecsülhetetlen értékűek ezek a visszajelzések, hogy jó irányba haladok, ez esetben ráadásul a kultúrát is valahol errefelé gyártják, megyek és megnézem.

Felbecsülhetetlen értékű előnye a bicikliútnak, hogy nem kell a kamionokra meg egyéb forgalmi tényezőkre fokozottan figyelni, és lehet zenét hallgatni, többek között klasszikusokat, és a katartikusabb részeknél kicsit előrehajolva, egyik kézzel a kormányon, másikat irányítottan lelógatva, széttárt tenyérrel bele lehet simogatni a bicikliút szélén növő magas fűbe vagy mi az. Mint a filmekben, gondoljunk például a Gladiátorra. Útközben a barátságos táj és a rövidnek számító távolság miatt elég rendszertelenül álltam meg, olyankor szenvicsezés, meg pocsonyi csoki, mely utóbbiról indulás előtt, a reggelinél megtudtam, hogy jobb, mint a cseh, és olcsóbb, mint a MilkyWay. 

Noé bárkája. Bicikliből is kettő van, csak a másik nem látszik, jó?!

                

Egyébiránt most 841,64 km-nél tartok, ebben minden benne van attól kezdve, hogy otthonról, a kapu elől elindultam, persze benne van az a minimális relativitás is, ami abból fakad, hogy a kilométeróra egy gép, amit be kell állítani, stb. 

Csók, ugyanazon a falon, csak eggyel arrébb, egyébként közvetlenül a Duna mellett. 

Megérkezéskor tiszta véletlenül megtaláltam a házat, ahol Mozart élt és alkotott (a tábla szerint ott írta a Figaro házasságát), a házhoz nagyon közel, a Stephansdom előtti téren valami együttes a Simply the Best-et játszotta kicsit rockosított feldolgozásban, aztán valami spanyolos hangzású számot, s ugyanaz az énekes még egy La donna e mobile-t is megeresztett, nekem úgy tűnt, hogy eléggé tisztességes színvonalon. Éljen az eklekticizmus! Az operaház előtti téren (a tábla szerint Karajan-tér) kilenc bolond francia fúvós (pontosabban hét fúvós plusz két ütős) kis koreográfiával egybekötve Besame mucho-t játszott meg a Black Cat White Cat zenéjét, a többi nem volt ismerős, de jó muri volt, sokan állták őket körül, de a harsonatok nem telt meg eurókkal, úgy láttam. Délután, meg estefelé megadott cím alapján kétségbeesett házkeresés Purkersdorfban, ami közvetlenül Bécs mellett van, végül megtaláltam, Sára és Zsolt meg a két gyerek, Hanna és Judit (szép család, mondom én) látott vendégül, vacsora után hosszú beszélgetés, és jóéjt.

Good company.

Október 6, szerda, nyolcadik nap

Nagy alvás után nagy városnézés (kis történelemmel egybekötve) Juli édesanyjával, majd suli után Juli is csatlakozott, forrócsokizás a csokoládézóban, ők sapanyolt meg talán jamajkait ittak, én mexikóit chillivel, ánizzsal és vaníliával, este film, Őfelsége pincére voltam, Hrabal regénye Menzel rendezésében, jó volt újranézni, majd kis google térképezés, zuhany és jóéjt! 

Posta utca

A városban van egy Posta utca nevű sétálóutca, a két szélén a kövek közé beépített kerek üveglapok (olyanszerűek, mint azok a lámpák mondjuk a Karolina-szobor, vagy bizonyos épületek körül, lehet, hogy este ezek is világítanak) vannak különböző városok postai bélyegzőjével (azt hiszem, ezek bele vannak vésve az üvegbe), egészen vagány, a végén meg egy szoborkompozíció részét képező, és közben rendesen funkcionáló bronz levélgyűjtő láda, tudjátok, mint nálunk azok a pirosak. 

És most következik a sok kép, kevés szöveg rész, tudom, hogy erre vártatok.

Vincent-palota, sajnos közelről csak egy ablakot sikerült lefotózni (azt is mondhatnám, hogy egy ablak engedett közel magához, de igazából az történt, hogy lemerült a gép), de hátha ki tudjátok ezt nagyítani, s akkor meglátjátok azokat a kis csodákat. 

Starry Night

Esterházy-palota.

"Gyógyszertár" felirat a magyar időkből.

Cumil, olyan fordított háztetővel a 'c' betűn.

Paparazzi. Én őt, ahogy ő engem.

Hátból.

A Chaplin-szerű vidám bácsi, akinek létformája az üdvözlés.

A háttérben Lechner Ödön Kék temploma, keressetek rá a neten. Vagy Pozsonyban.

Ők azok, akiknek mindent, nagyon.

Október 5, kedd, hetedik nap

Itt vártam egy kicsit, hogy hátha, aztán mégis tovatekertem.

Győr – Pozsony, kb. 9–14:30, 90,96 km (inkluszíve bolyongás a városban), átlagsebesség 17,75 (Pozsonyig 19 felett)

Reggel átadtam a kulcsot meg a kolozsvári tájképet a papnénak, nagyon kedves, szimpatikus nő néhány gyerekkel körülvéve. Ja igen, a tájkép. Kb. 5x7-es formátumban nyomtattam kétszer tizenötöt saját régebbi, Kolozsváron elkövetett fotóim közül, ezeket kartonra ragasztottam, és láttam, hogy jók, és magammal vittem ajándék gyanánt a szállásadóimnak. A 'tizenöt liter bor egy kisebb utánfutóban' című ötletet elég korán elvetettem. Az idő barátságos, ráadásul azt is volt alkalmam megtapasztalni, amiről eddig úgy tudtam, hogy mítosz: a hátból fújó, azaz a haladást némiképp elősegítő szél. Hihetetlen, de van ilyen, nem volt hát igaza Jancsinak, akivel együtt kőrestauráltunk Béniéknél (Nagy Benjámin és Piroska, fiatal vásárhelyi házaspár, van egy, pontosabban két cégük, kőrestaurálással foglalkoznak, most éppen Mátyáskirály talapzatán dolgoznak, az utóbbi három nyáron velük dolgoztam, köszönet nekik is) és akivel az indulást megelőző nap előtti este találkoztam, és szerencsés utat kívánt, de azt is hozzátette, hogy a szél mindig szemből fúj. 

A magyar-szlovák határ egyik épülete. 

A forgalom minimális volt, persze ha egy kicsit körültekintőbben tervezek, akár nullára is csökkenthettem volna azáltal, hogy felmegyek a Donauradwegnek nevezett híres bicikliútra, ami a Duna mentén vezet végig a Fekete erdőtől a hasonló nevű tengerig, node így is rendben volt, egyébiránt bizonyos szakaszokon volt bicikliút az autóúttól egy pökésnyire. Szóval átalmentem a híres pozsonyi ufós hídon, és beérkeztem az óvárosba, egészen megszerettem, jó volt felfedezni kis macskaköves utcákat, meg azokat a turistacsalogató szobrokat, amiket képről már ismertem, a leghíresebbek talán a csumil (azt hiszem, így ejtik), kukkolót vagy ilyesmit jelent, egy sarki kanálisból kikukkoló karakteres munkás ő maga (mellette meg a mása emberből, olyan élő szobor, tudjátok), a másik egy sarok mögül célzó paparazzi, a saroképületben Paparazzi nevű kávézó vagy valami hasonló működik, aztán ott van az az ezüstös színű vidám, kicsit Chaplin-szerű emberke, kalapja is van, azzal üdvözli az elhaladó halandókat, állítólag valós figuráról mintázták, és végül hasonló műfajú a főtér egyik padjának támláján könyöklő Napóleon katonája, aki valamiért különösen szeret japán turistákkal fényképezkedni. A főtér közepén szökőkút, annak közepén egy magos talapzaton Roland vitéz (szevassz Rolex!), aki éjfélkor megfordul a saját tengelye körül, de ezt csak az igazak látják, hát, inkább nem tettem próbát, talán majd visszafele. 

Közvetlenül a határ után, balra autóút, jobbra bicikliút, szép. 

Juliék, akiknél megszálltam, Pozsony Ligetfalu nevű negyedében laknak, az a Dunának a másik oldala (az, ahonnan jöttem), nem egy egyszerű hely, kb. egy óra és egy térképpel rendelkező kedves bácsi a Tesco parkolójában kellett hozzá, hogy megtaláljam, és megtaláltam. A végtelenül kedves és szeretetteljes fogadtatásnak (köszönöm!) részét képezte egy barackos csirkemell krumplival, majd teázás a városban (körítésként fűszeres sajt, paradicsom, olívabogyó), kis szlovák nyelvlecke, hogy Juli édesapjának, aki szlovák, majd tudjam mondani, hogy dobri vecser (valahogy így ejtik, hogy jó estét, nagyon zárt, ö szerű e hangokkal), majd enyhe elázás után hazaértünk, és találkoztam az apukával, németül beszélgettünk, nagyon vissza lehetett fojtva benne a biciklis téma, mert egész este (meg másnap este is) biciklitémában folyt a társalgás, tanácsokkal, egy belső gumival meg egy nyolcaskiszedő gyűrűszerű szerszámmal látott el, nagyon-nagyon kedves, kedélyes ember, jó volt vele beszélgetni. A vacsora valami cseh specialitás volt, egészen finom fajta.

Október 4, hétfő, hatodik nap

Ha tudná, hogy növényolajgyár káeftét neveztek el róla...

 Budapest – Győr, kb. 8–16:3 0, 140,85 km (inkluszíve bolyongás a városban), átlagsebesség 18,09 (Győrig 19 felett)

Nem túl biztató előjelek...

  
A nem túl biztató előjelek ellenére (lásd: fotó) az idő egészen korrekt volt, a többszöri, de nagyon enyhe esőzéssel együtt is, a forgalom pedig egyenesen barátságos (az autópályának köszönhetően). Azért szembe mentem (na nem annyira szembe, mert különböző sávokon) néhány kamionnal, további emlékezetes névtáblák a szélvédő mögött: KAPITÁNY, KACSA. 

A Csodaszarvas Hunor és Magor nyilaitól üldöztetvén, mögötte a táj, ahova végülis el lettek vezetve.

 Győrben a lelkész, Wagner Tamás fogadott, köszönet érte. Beszélgetni vele nem igazán volt alkalmam, miután megmutatta a szobát, ahol alhatom, meg ideadta hozzá a kulcsot, többet nem is találkoztunk. A lakrész a parókiához tartozik, magas, hangulatos szobák, zenészek és egy valamilyen gépész béreli őket, ez utóbbinak a szobájában volt egy üres ágy, azon aludtam. Vagány volt velük találkozni, bár sok kapcsolatot nem létesítettünk, én már 8-kor vízszintesben voltam. 

A fotó nem lett jó, de ő az, a megszeppent Szent György és az ideges kis gyík.

 Előtte persze még körülnéztem kicsit a városban, nagyon szép, rendezett, gazdag város, többek között a bősz barkókirállyal, Berzsenyivel, a csónakázó férfival, meg valami Szent Györgyre emlékeztető szoborral, ami egészen belelopta magát a szívembe. Van egy gömb, amin áll egy vékony, kissé megszeppent alak, a lábainál meg egy kis haragos gyíkféle, asszem, mindez bronzból. Sötétedés körül kis bevásárlás, kefíres kiflis vacsora a főtéren, majd vissza a parókiára, s mint azt már említettem, vízszint.

Mintha erről olvastam volna Kertész Imre Jegyzőkönyvében.

Október 3, vasárnap, ötödik nap

Reggel egy lakótelepi templomban voltunk, délután Benjivel (Horváth Előd Benjámin) találkoztunk, jó volt beszélgetni a Deák téren egy sör meg egy tonic mellett, ő éppen munkát keres Pesten, lehet, hogy már talált is, hátha. Egyébként olvas és ír és Panni. Este bibliaóra Noémiéknél,  Csesznák Mártával találkoztam, meg még néhány ismerőssel, akik inkább a szüleim ismerősei, a beszélgetés témája a szabadság volt, hogy mi is az. Lettlégyen bármi is, a témának van némi köze ehhez az én utamhoz. Erről talán majd bővebben is. Hazafelé menet Gergellyel beléptünk a Sparba, az egyik polc előtt váratlanul szép meglepetéstalálkozás történt Illyés Zsuzsával, akit valamikor olimpiászos koromban ismertem meg, ő most itt tanul, vidám lány.

Október 2, szombat, negyedik nap

Bicikliszervíz. A csávó nagyon korrekt, Gergely ajánlotta, ők is hozzá járnak bicikliügyben. Megtisztította a fogaskerekeket, a láncot és egy kiégett égőt lecserélt, finom állításokat eszközölt a biciklin, mindez annyiba került, amennyi 50 euróból maradt, miután visszakaptam belőle 4500 forintot. Az nem annyira kevés, de jó munkát végzett, a pénzemet is felváltotta, s ráadásul az idősebb kollégájával együtt agyondicsérték a biciklimet, hogy milyen egy szép, komoly példány. És jó utat, azt is mondták. 

Este a Nemzeti Színházban a Három nővért játszották Andrei Serban rendezésében, persze jegy már nem volt, aztán Adorjáni Máriával meg Annával találkoztam, meg a főbérlőjükkel, akinek sajnos nem jut eszembe a neve, de örülök, hogy megismerhettem őt, meg az általa készített avokádós kenyérrekenhető valamit, ami az avokádóhoz, mint táplálékhoz fűződő kellemetlen tapasztalataimat teljes mértékben fölülírta. Röviden: nagyszerű volt, ahogy a találkozás, meg az egész szombat este is. Köszönöm, jóéjt!

Október 1, péntek, harmadik nap

Ezen a ponton bizony magam is elhortobágyadtam egy kicsit... (elnézést) 

Karcag – Budapest, kb. 8–18, 193,65 km (inkluszíve bolyongás Budapesten), átlagsebesség 19,06 (Budapestig 21 felett)

Sosem tudtam elképzelni, milyenek, illetve mekkorák lehetnek azok a szögek (és főleg, hogy hogy hívják őket), amik egy kamion kerekének is képesek gondot (értsd: lyukat) okozni. Heuréka: besenyszög! (a kis zöld addicionális tábla pedig arra figyelmeztet, hogy kettő is van belőlük)

Élményszerű pisilések a 4-es országút mellett félmeztelenül, sisakkal. Ez azért elmaradhatatlan velejárója az útnak, mert ugye a biciklinadrág olyan pántos, így ahhoz, hogy elvégezhessem a pisilést közvetlenül megelőző mozzanatot, kénytelen vagyok előbb mindent levenni magamról. Persze olyankor kedvesen rámdudálnak, és én inkább nem nézek hátra. 

A sok apró csoda egyike, amit ékes (és végtelenül toleráns) magyar nyelvünk rejteget.

Szóval beértem a városba, kóvályogtam egy keveset, majd masszív tájékozódási bénáskodások után sikerült találkozni Nádori Gergellyel a kínainál. Volt belőle néhány (mármint a kínai vendéglőből), én persze nem a megbeszéltnél kötöttem ki, így Gergely leleményességére is szükség volt ahhoz, hogy végül, immár egymásrataláltan elindulhassunk a Kecske utca felé, ahol laknak, és ahol hétfő reggelig magam is lakhattam. 

Szóval hogy hány kilométer van még Budáig... Ez a sunyi tábla némileg megviccelt.

Szeptember 30, csütörtök, második nap

Fugyivásárhely – Karcag, kb. 11–17, 102,29 km, átlagsebesség 18,64

Egyszer mondta Rolex, hogy lapos terepen nehezebb tekerni, mint mászós terepen, és én nem értettem, hogy ez valami metafora, vagy mért mond ilyen hülyeséget, aztán ezen az útvonalon megértettem, elég egyszerű. Ha mászni kell, akkor ereszkedni is, azalatt pedig az ember pihen, és a sebesség is többé-kevésbé kiegyenlítődik, laposon viszont folyamatosan tekerni kell, ami akár fárasztó is lehet. Egyébként a fáradtság az általában csak a nap végén mutatkozik, addig a térdfájás dominál, mint hátráltató tényező. Remélem, nincs porcikakopás, vagy hasonló gonosz. Akár lehetne is, mert ugyan azt mondják, hogy ilyen fiatalon nem szokott kialakulni, de a gonosz irracionális. 

Biciklivel tilos - kivéve célforgalom! Kérem, nekem pontosan az volt a célom, hogy az adott útszakaszon forgalomba jöjjek. Egyébiránt még rengeteg ilyen fotó készült...

A határnál megmondták, hogy vegyem fel a sárga mellényt, mert anélkül büntetnek, így felvettem a sárga mellényt. Magyorország területén a CISTI meg ISTY névtáblájú kamionok mellett olyanok is megjelentek, mint: MAGÁNYOS, VŐFÉLY. Este megevés és megalvás a karcagi református gimnázium menzáján, illetve annak valami vendégszobájában, teljesen kedves fogadtatás, reggel egy zacskó pogácsa is állt az asztalon a reggeli mellett, köszönet Koncz Tibor lelkész úrnak, meg azoknak a kedves néniknek, akik a gimnáziumban gondoskodtak arról, hogy rendben legyek szállásilag meg étkezésileg.

Szeptember 29, szerda, első nap

Kolozsvár – Fugyivásárhely, kb. 8–19, 147,70 km, átlagsebesség 18,68

Reggel még kevés pakolás, 7 körül reggeli a családdal, indlulás otthonról kevéssel 8 után, ez egy kicsit érzékenyen érintett mindannyiunkat, édesanyámat látványosan, de én is éreztem, hogy fojtogat valami, amikor azt mondtam (főleg apának), hogy remélem, mire visszajövök, jobb ember leszek. Zsófiék felé abban reménykedtem, hogy valamelyik sarkon találok egy virágárust, és megveszem az összes virágot, de ez a momentum egyelőre elmaradt, talán kicsit később, úgy fél év múlva. Ölelkezés, búcsúzkodás Zsófiéknál a tömbház előtt (mindenféle érzések, amikről most inkább nem), aztán Rolex felé menet a Monostoron kihajol egy kocsiból Győrffy Zsolt, integet, s kiabálja, hogy szevassz csávó, jó utat! Rolextől kaptam néhány foltot a kerékre meg olyan műanyag szorítót, vagy mi az, egyébként csomó mindent kaptam még Rolextől, windstoppert, buffot, tanácsokat, meg még régebb, néhány évvel ezelőtt rajta keresztül egy olyan felismerés-félét, hogy a biciklisek szabad emberek, ez persze egy hosszabb történet. 

Az indulás előtt apa megkérdezte, hogy hol lesz a point of no return. Hát, itt a point of no return, amint látszik, már mögöttem (egyébként Fenesen), ezért is zokogok ilyen látványosan. Köszi, Rolex, a fotót!

Elindultunk, azt mondta, Fenesig még vágja nekem a szelet (nem, nem a „csapja a szelet” kifejezés parafrázisa ez, egyszerűen arról van szó, hogy ő megy elöl, én meg közvetlenül a nyomában, és így nem kell széttoljam magam előtt a szelet, mert azt ő megteszi helyettem), aztán Fenesen megálltunk, kevéssel mögöttünk állt meg a busz, amelyik Berke Annát is vitte a Blythswoodhoz, szia, Anna, aztán még egy utolsó fotosúting egy visszafordulni tilos tábla előtt, illetve után, az jelentette a point of no return-t, szevassz Rolex, majd megyek utánad, mondja, s ha nehéz már tekerni, szóljál, s előremegyek húzni (ez ugyanaz a biciklizős jelenség), s elmentem.

Az első megállók egyike egy noname benzinkút volt, amit üzletestől mindenestől egy darab lány intézett, itt pisilés (ami olyan pántos biciklis nadrágban elég komplikált, gyakorlatilag félmeztelenre kell vetkőzni), falatozás, manele, és egy kevés road-fíling, ahogy az üvegen keresztül kinéztem a csomagokkal megrakott biciklire. Közben elmentem egy Nihil sine Deo feliratú szobor mellett, jó lett volna lefotózni. A Királyhágóra kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, nem annyira távoli emlékeim szerint autóval is elég hosszú, aztán eljött, én pedig már egészen az elején éreztem, hogy valami tiltakozik a lábamban, és ha tovább erőltetem, az öngyilkosság, na jó, ez erős kifejezés, de mindenképpen hiba lett volna, körülbelül semmi esélyem nem volt a sokkilós táskával a csomagtartón. Szóval abban a hitben, hogy egyszer felérkezem, 5 km/h-ás átlagsebességgel, dicstelenül, de nem egészen, taszigáltam-toligáltam a biciklit felfelé, néha integettek egy biztatót a kocsikból, ilyenkor rögtön 5,5-re ugrott a sebesség, 40 perc alatt másztam meg, és onnattól hiba nem volt. 

Az úton még két dolog történt, az egyiket nem értem: egyszercsak valami ott homálylik közvetlenül a szemem előtt, mikor már eléggé zavar, leveszem a szemüvegem, s hát egy kis pók békésen szövögeti a hálóját a lencse mögött, tehát a szemem felőli oldalán. Némileg meglepett, hogy hogy került oda. A másik dolog, hogy, noha már jóval túl voltam a point of no return-on, majdnem elindultam hátrafele. Egy velem szembe jövő kamion előzött valamit, ami lehet, hogy ugyancsak egy kamion volt, tehát előzési sebességgel (ami nem alacsony, hanem magas) kb. közvetlenül mellettem húzott el az ellenkező irányba. Na ez volt az a pont, amikor ha nem koncentrálok nagyon, elindulok hátrafele a széllökéstől vagy mi az. Egyébként a menetirányban elhúzó kamionokkal nem nagyon volt gond, ha szemből nem jön semmi, eléggé kikerülnek, ha viszont kénytelenek hozzám közel, szintemintegy a magam érintésével elhaladni, akkor az elején kicsit megtol,  – ami leginkább akkor kellemetlen, ha az útpadka nagyon szűk (mint Magyarországon sok helyen), és lekerülök róla arra a kavicsos, ronda felületre – aztán meg kicsit meghúz, ami jó. Visky Istvánéknál, a fugyivásárhelyi parókián nagyszerű estét töltöttem, fejedelmi vacsora, egy holland vendég, nagyon vagány, értelmes gyerekek, vendégszeretet maximumon, köszönet érte! Vacsora után Beethovent meg Simon and Garfunkelt hallgattunk.

Nihil sine deo

Kolozsvárról Berlinbe biciklivel, ott önkéntesmunka a Berliner Stadtmissionnál, hajléktalanmissziószekcióban, november 1-től április 15-ig, onnan hazabiciklizés – a jelenlegi terv szerint – Lengyelországon, Szlovákián, Magyarországon keresztül. Köszönet mindenkinek, és Nihil sine Deo, ahogy az a Kolozsvár–Fugyivásárhely szakaszon, az út jobb oldalán, egy szobor (azt hiszem, valami madarat ábrázol) talapzatára írva vagyon.

A köszönetes rész kicsit bővebben: Zsófinak mindenért, anyának és apának ugyancsak mindenért, ami pedig ezek közül közvetlenül kapcsolódik az utamhoz, az az, hogy körülbelül az egész szállásügyet édesanyám menedzselte, ez nagyobb munka, mint ahogy az azt jelölő két szóból kitűnik, ráadásul nagyon kellett koncentrálnia, mert a menedzseléssel párhuzamosan folyamatosan aggódott, ami egy anyától ilyen helyzetben nem annyira meglepő. Köszönet Zsófi szüleinek is, meg persze keresztény nőtestvéremnek és férfitestvéremnek, aki Jan (Janka, kicsinyítőképző nélkül) és Ábel, Láng Orsinak, akitől többek között a Shopping list című noteszt kaptam útravalóul, amibe ezek a feljegyzések kerülnek, Peter Buess-nek, akitől a biciklit kaptam, Chase&Sha-nak, meg a barátaimnak, unokatestvéreimnek, nagybácsiknak és nagynéniknek, akik gondolnak rám, és imádkoznak értem, meg Szabó Sacinak és Erikának, akiken keresztül kapcsolatba kerülhettem a Stadtmissionnal, meg persze mindenkinek, akiknek az út során egy-két-három napig a vendégük lehetek, illetve akik segítettek bizonyos helyeken szállást találni (pl. Géresi Robi, Barabás Réka), a kedves orvosaimnak, akik az indulásomat megelőző hetekben a kolozsvári rekuperáré kórházban kezelték az idegileg kicsit megment lábamat, Kovács Kati háziorvosnak, aki először mondta, még a bespitalizálás előtt, hogy meg tudom csinálni, meg perszehogyne Rolexnek, aki barát onnan mélyről belülről, és akinek jelentős mértékben köszönhetem, hogy közöm lett a biciklizéshez, meg perszehogyne Balázsnak, akivel Szebenben az állványon hosszú kővakarások közepette tervezgettünk nagy páneurópai biciklizéseket, s most ahelyett, hogy ő is nyeregbe szállt volna, elment egyetemre, de kárpótlásul Gáborral egyetemben, akinek ugyancsak köszönet, blogot csinál a beszámolókból, amiket küldök neki. A biciklizős tervek persze maradnak, csak tolódnak egy keveset időben, s ki tudja, talán térben is, valahova Afrika felé. Egyébiránt a bejegyzések idősíkjai olykor kicsit konfúzak lehetnek, annak következtében, hogy nem mindig az adott nap végén születnek, de ezen ne akadjatok fenn. Ha pedig lesznek képek, akkor azon se, de ez egyelőre nem kérdés, mert nincsenek.