Bál

Nincsen fotóm a Clärchens Ballhausról, ezért írom ezt le. Nemsokára talán készítek egyet, s akkor majd jól felülírom vele ezt a kis bejegyzést. Vagy amekkora lesz. Ha hosszú lesz, sajnálni fogom, és akkor majd nyilván nem írom felül, ami persze hiba.

Nagy, sokablakos, meggyötört épület. Hogy melyik korszakból, azt nem tudom, nem ebből. Az erózió jeleit vélem felfedezni rajta, esetleg világháborúét, de szocializmus, az biztosan volt körülötte, benne. És ami még benne, de most is: tükörterem. Tükrei talán besegítenek kicsit, de így sem tűnik nagynak, pedig valószínűleg az, csak a számomra képekről, filmből, a nagy (többnyire orosz) regények báljeleneteit szemléltető, rendszerint a páratlan oldalon található rajzokról (a páros oldalon levő szövegről kevésbé) ismerős, szinte a végtelenbe nyúló, hosszúkás formával ellentétben ennek az alaprajza négyszög alakú, ő maga kocka. Kopott díszítés a falon, plafonon, a tükrök néhol megrepedve, a sarokban lépcső, melyről nem tudom, hova visz, székek és meseszép.

Eredetileg úgy volt, hogy tangó-estre megyek, minden este valamilyen este van, a kedd tehát a tangóé, a tükörterembe lépcső vezet fel, benyitok, öt-hat pár hétköznapi öltözetben koncentrál, hogy jó helyre lépjen, és jó helyre is lépnek, a mozdulatok minden párnál többé-kevésbé azonosak, ügyesen kerülik egymást, nem ütköznek, pedig erre mintha nem is koncentrálnának külön, közben zene sehol, csak valami vezényszavak: egy harminc körüli nő diktálja a ritmust meg a lépéseket, előre és hátra, fel és le (az első szótagnál felkapja a hangsúlyt, mintegy imitálva a mozdulat ívét, az és le szempillantásnyi szakadás után gördul vissza), illetve egyéb szakkifejezések. Mellette hasonló korú, feketeruhás nő áll, és figyel könnyed szigorral, egy tizenkilencedik századi angol regényből került ide, vagy inkább egy '93-as filmből, aminek mondjuk egy elegáns francia, utánanézés nélkül csak a balett-táncosok számára érthető kifejezés lehetne a címe, nem tudom.

És azt sem, hogy hogy zajlik a dolog, odamegyek hát hozzá, németül kérdem, egyből megérti (meglep), és felvilágosít, hogy itt báli táncoktatás folyik, a tangó-est lent lesz az étteremben, megköszönöm, és mielőtt elindulnék lefelé, megkérdem mégis, hogy leülni ide is le lehet-e, le, persze, és inni is?, hát, esetleg rendeljek lent, hozzam fel, és úgy. Az étteremben még nem jártam, kicsit zavar a sok csillogás a tükörterem hangulata után, széttolt asztalok között már itt is készenlétben a párok, egy nő beszél, valami utasítások lehetnek, hogy hogyan és merre, bort rendelek, és engedek az erőnek, vagy mi az, ami húz vissza a tükörterem kopott falai közé, leülök egy kis kerek asztalhoz a sarokba, figyelem a lépéseket (a feketeruhás nő - aki nyilván az oktató segédje - szigora nélkül), olykor a zene is megszólal alájuk, könyvet veszek elő, meg a hajléktalanszállóról szerzett nagydarab marcipánt, plussz a bor, és boldog vagyok.

Tíz-tizenegy körül eltűnnek a párok, a pincér felhozza a táncoktató (pontosabban a segédje, a feketeruhás) vacsoráját, falatozás közben egy tanítvánnyal társalog, csak én vagyok rajtuk kívül, aztán a fiatalember is elmegy, a gyertyákat kifújja (ekkor látom, hogy más világítás nincs is), majd szól, hogy zár. Pakolok a sötétben, a nő sehol, kifelé menet megszólal egy hang felülről, hogy viszlát!, ó, viszlát, nagyszerű volt itt lenni, dadogom némileg meglepetten, felnézek, ott támaszkodik a táncoktató segédje egy erkélyen, oda vezet hát az a lépcső!

A tükörtermen kívül, ám azzal még egyszinten, a lépcső tetején ugyanolyan kis kerek asztal, mint amilyennél benn ültem, közvetlenül előtte ablak, a beszűrődő ritkás, esti fénynél olvasok még egy keveset, gondolom, aztán örömmel tapasztalom, hogy mindjárt a végére értem Ottlik Prózájának, és mégsem tettek még ki, olykor kisebb társaságok néznek be a terembe, valószínűleg leendő alkalmi bérlők (Erikáék is itt ünnepelték a szülinapjukat), gyertyát gyújtok nekik, mint egy házmester, egyikük-másikuk lép is néhányat, én közben újra a termen kívül, de a dobogásról hallom, hogy tánclépések, talán éppen az étteremből felszűrődő tangó ritmusára, megköszönik németül, angolul, egy férfi pedig franciául is, de még hozzáteszi, hogy a sötétben olvasás ártalmas a szemnek, maestro! A vele levő magas, szőke nő készségesen lefordítja, többnyelvű elköszönés, éjfélkor érek a Próza végére, bizonyos beletörődéssel, de nem mondhatni, hogy szomorúan hiszem el neki, és veszem tudomásul, amit Fejér Lipót matematikaprofesszorról mond még az eleje felé, hogy "aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem is fogja megtudni", összepakolok (immár másodjára), sapka, sál fel, kabát nincs, az utóbbi napokban igencsak felmelegedett az idő.