Egy történet, meg egy másik, amiről az előbbi eszembe jutott

A Széchenyi téri vasasból megyek a Karolina tér felé (ez még korábban történt), tolom a biciklit nagy nyugiba, egy elég megviselt külsejű férfi jön velem szemben, mellette tíz év körüli fiú, a férfinek mindkét hóna alatt mankó, úgy biceg, én meg arra gondolok, mint általában, amikor mozgássérült emberrel kerülök szembe, hogy vajon hogy nézhet a biciklire, persze magamban tudni vélem a választ, és ennek megfelelően kissé esetlen együttérzéssel sütöm le a szemem, amikor pedig már közvetlenül eléje kerülök, felderült arccal odahajol a fiúhoz, mint aki valami nagyszerűre készül felhívni a figyelmét, s felém mutat, hogy látod, milyen jó biciklije van?

Ezzel némileg rokonnak érzem a ma esti történetet, éppen befejeztem valaminek az előkészítését, és indulok kifelé a hajléktalanszállóból, a fiókból még előveszek egy olyan kis becsomagolt minicsokit, a folyosón már bontanám is, de hirtelen arra gondolok, persze tapintatból, hogy talán inkább nem az ajtó előtt várakozó vendégek előtt fogom magamba tömni, így egyelőre zsebre teszem, nyitom az ajtót, mosoly és guten Abend!, egyikük kérdez valamit, de nem tudok segíteni, nem gond, viszlát, már megyek is felfelé a lépcsőn, amikor még utánam szól a másik enyhe lengyel akcentussal, hogy warten!, visszafordulok, a kezében egy zacskó minicsoki, szinte kapkodva bontja ki, hogy vegyek belőle, de ne csak egyet, köszönöm, elég lesz, tényleg, de vegyek még, mert van sok, s mert örömmel adja, ezt persze nem mondja, de ott van az arcán, látom.