Fel nem tett kérdés

A biciklit nézzétek el nekem.

Szevassz, barátom! - ez még teljesen rendben volt, és szavak szintjén a kérés is, amivel hozzám fordult a hosszúra nyújtott kézfogás közben a pult túloldaláról, a tekinet viszont, meg a beszédritmus igencsak szakadozott: hallod, Zsolti, szerezzél nekem egy cipőt. Megnézem, Janó, hogy van-e a ruhatárban. Hányas a lábad? Zavartan mosolyog, közben folyamatosan a szemembe néz, szinte mintha gyönyörködne benne (érthetetlen), majd válaszol: huszonnyolc. Igen, Janó, huszonnyolc éves vagy (hirtelen beugrott, hogy erre vonatkozhat a szám), huszonyolc, ismétli gyermeki örömmel, de a lábad, Janó, hányas a lábad, hogy tudjam, hogy mekkora cipőt nézzek.

Hozzak valamit, Janó? Innál egy teát? - kérdeztem kicsivel később, már a padon ültünk, éjjel egy-kettő körül lehetett, ilyenkor a forgalom is enyhül, kiléphetek egy időre a pult mögül. Janó mosolyog: viszont kívánom! Furcsa vagy ma, Janó, mi van veled? Mint annyi más kérdésre, erre sem érkezik válasz, mintha tapintatosságból nem tenné szóvá, de hallgatásával jelezné, hogy próbáljak meg valami értelmesebbet, vagy nem is értelmesebbet, egyszerűen jobbat, s jobban kérdezni, de az is lehet, hogy a kérdések nem jutottak célba, ezért a csend, aztán arra, hogy mért remeg a kezed? rögtön válaszol, ráadásul egészen természetes hangon: alkoholhiány.

Belső táj, csillár.

Továbbra is ott ülünk a sörpadon háttal az asztalnak, levesnek, könyökkel a térdére támaszkodik, a pozíció természetéből fakadóan összekulcsolja reszkető kezeit, a tekintet (mindkettőnké) súrolja az összekulcsolt kézfejeket (ez is a pozíció sajátja), Janó pedig megjegyzi: úgy ülünk itt, mintha a templomban ülnénk. Hallgatás ismét, majd egy családi fotóról kezd beszélni, a feleségével van rajta, meg a gyerekeivel, még Pesten készült, de nem emlékszem rá, hogy részleteket is mondott volna róla, aztán kicsivel később Editet emlegeti, a berlini szeretőt, hogy hogy volt vele utoljára, erről már viszonylag részletesen beszámol.

Sírtál? - ezt még a beszélgetés elején kérdeztem, fél egy lehetett (az éjjeli műszak, ami én is voltam, negyed egy körül kezd), észrevettem, hogy nedves a szeme alatt. Nem tudom, hogy erre a kérdésre válaszolt-e, vagy egy fel nem tettre, mint mikor a huszonnyolcat mondta, de válasz az volt, és zavartan mosolygott is hozzá: nem biztos. Janó, sírtál? - próbálom meg mégegyszer. Igen.

Közben eljött az idő felváltani a Schlafhausban dolgozó munkatársat, mondom Janónak, hogy most mennem kell, de reggel majd találkozunk (reggeli alatt egyébként általában alszik), elköszönök tőle, mire ő - és ezen meglepődtem, pedig többnyire (vagy legalábbis jelentős részben) egész idő alatt félrebeszélt -:
nincsen kiskutyám.