Gică - "practic un rebel"

Van egy olyan feladatkör, hogy beszélgetés a vendégekkel. Ezt nem szeretem, így nem is bánom, hogy körülbelül csak kétszer osztották rám.

Főbejárat, a Nem értesz te semmit történet és a lengyel stadion-slágerek helyszíne, fölötte Istenhozott németül, oroszul, lengyelül.

A legjobban beszélgetni szeretek a vendégekkel, ezek nélkül a beszélgetések nélkül sokkal szegényebb lenne az ittlét, és valószínűleg a blog is berekedne, meg megrekedne, meg megrakódna tévétorony-fotókkal. Ezentúl azt hiszem, szükségem is van ezekre a beszélgetésekre, volt már úgy, hogy éppen senki sem volt jelen azok közül, akik mellé gyakran és szívesen ülök le, és ettől egy az egybe magányosnak éreztem magam, például a karácsonyi ünnepség első óráiban. De feladatképpen beszélgetni a vendégekkel, az nem megy. Egyrészt persze a nyelvi korlátok miatt, mert a vendégek nagyrésze német meg lengyel, de másféle korlátok is fel-fellépnek, kicsit irigylem is azokat, akik bárkivel el tudnak beszélgetni, attól függetlenül, hogy éppen feladatuk-e, vagy sem.

Ugyanaz, belülről.

Azon az estén, amelyikről írok, persze ez volt a feladatom, haragudtam is miatta egy kicsit, kvázi (nem szokom rá a kifejezésre, ígérem) belső szobám sarkában álltam és duzzogtam nagy csendesen. Látta ezt az estéért felelős vezető, nem egészen harmincéves csaj, és szólt, hogy a sarokban ül egy román bácsi, nem beszélgetnék-e el vele. Hogyne kérem, örültem neki, hogy ilymódon kihúzott a sarokból, leültem a bácsival szembe, s az első érdemleges dolog, amit elmondott magáról, az az volt, hogy októberben érkezett Londonból biciklivel. Kábé ötven év, pocak, borosta, ránézésre is el tudja gondolni róla az ember, hogy hajléktalan, valamiért mégis egy percig sem kételkedtem abban, amit mondott, bár ha azt mondja, hogy a nagy vízen vízibiciklivel kelt át, arra talán rákérdeztem volna, hogy mivel? De nem, elmondta, hogy komppal, aztán meg az útvonalat is eléggé részletesen, hogy hol jók a bicikliutak, és hol az emberek, s a végén hozzátette, mint aki már megszokta, de nem igazán érti, hogy miért az a temérdek csodálkozás a történetét hallgatók, jelen esetben az én szememben, hogy "da, domnule, da" ('igen, uram, igen'). Az elbeszélésében egyébként kérkedésnek, nagyképűségnek nyoma sem volt, az önreflexív összegzést is egészen egyszerűen, kissé nyújtott hangon, a tányérjába bámulva biggyesztette hozzá: "Sunt practic un rebel." ('Gyakorlatilag egy lázadó vagyok.')

Csomagmegőrző, az egyik dreamjob.

És a későbbiekben, sokadik baráti beszélgetésünk után sem merült fel bennem a gyanú, hogy csalafintaság lenne a dologban, vagy lóláb. Ha tömeg van a bejárat előtt, eszébe sem jut ott előkelő helyért tolongani, áll az Erikáéhoz hasonló, csak talán öregebb biciklije (ő így hívja: "avionul meu" - 'a repülőm') mellett és cigarettát sodor, vagy fogja magát és lefekszik a hóba (mínusz 25 fokig véd a szerelése, azt mondja), párnának bekapcsolt rádióját használja, mint Jákób annak idején a követ, és megvárja, amíg mindenki bemegy. A hasonlat csak ott sántít, hogy Gică-nek (így hívják, Gheorghe vagy Gică, ezt nemrég tudtam meg tőle, de csak úgy mondta - kérdésemre válaszolva -, mint aki nehezen tudna elgondolni ennél jelentéktelenebb részletet egy emberről) nincsenek harcai sem angyallal sem emberrel. Persze hozzá kell tennem, hogy látszólag, de tényleg ez sugárzik róla, csak mosolyog a lengyeleken, akik folyton találnak kötekednivalót, ha pedig éppen nagy az egyetértés, azt úgy fejezik ki, hogy stadion-slágereket skandálnak ordítva, de nem csak a lengyelekről, az egész emberi fajról megvan a maga visszafogottan, de visszavonhatatlanul lesajnáló véleménye. "Că practic viața e simplă" ('Mert gyakorlatilag az élet egyszerű'), csak mi, emberek szeretjük elbonyolítani. Én, domnule, eljutottam a közömbösségnek egy olyan fokára, ahol az ember már nem harcol kicsiségekért, nem harcol gyakorlatilag semmiért, csak a túlélésért. Így érdekesebb. Da, domnule, da, teszi hozzá minden gondolatmenet végéhez jellegzetes, nyújtott hangon.

Pult belülről, van rajta egy szarvas, csak szólok.

Vágyai persze neki is vannak, kell valami éltesse az embert, van még néhány ország például, amit szívesen bebiciklizne (a London-Berlin út előtt már élt és tekergetett Portugáliában meg Spanyolországban), ami pedig kicsit közelebbi terv, mondhatni vágytárgy, az egy használt lakókocsi. Egy román kollégájával - az egyetlen ember, akivel beszélgetni láttam - terveznek vásárolni egyet 100-150 euróért, amit aztán berendeznek maguknak, s élnek, mint delfin a vízben. A delfineket különösen szereti, könnyű volt nekik elnyerni a Moșu' (a kolléga hívja így, ő mai napig nem tudja a nevét, de tényleg) rokonszenvét, mondhatnánk, hiszen nem beszélnek, vagy legalábbis nem úgy, mint az emberek. Szívesen megtanulná a nyelvüket, ezt már régóta emlegeti, meg hogy nemsokára nekifog keresni valami tengerészeti szervezetet, hallott már ilyenekről, aminek keretén belül majd önkénteskedhetne egy hajón.

Ez még Kolozsvár, nagypark.

Nemrég a "ce mai faci, domnule?" (körülbelül a 'hogy vagy?'-nak felel meg) kérdésre a "pompásan, mint mindig" válaszomat a hitelesség és változatosság kedvéért kiegészítettem azzal, hogy "bár egy kicsit meghűltem", amire ő csak legyintett, hogy "răceala e o filosofie, domnule. Nu trebuie s-o bagi în seamă." Ezt nem értettem pontosan, akkor valahogy mégis tudtam azonosulni a gondolattal, körülbelül így hangzana magyarul: a meghűlés, az csak egy filozófia, uram. Nem kell számba venni.