Másfél perc

Nem nagy wasisdas, mégis fontos az a kevés (mondjuk így: másfél, de kicsit azért több volt) perc, ami a minap, pontosabban a miéjszaka hosszú óráinak töredékét képezte.

Éjjeli műszakban dolgoztam, ami azt jelenti, hogy negyed egytől fél kilencig, ilyenkor általában négyen vagyunk, hárman ott, ahol a konyha is meg a sörpadok, egyen pedig a Schlafhausban, ami akár egy rémálom is lehet, ha stresszes a helyzet, ha viszont nem, akkor nagyszerű alkalom olvasni egy frissen főzött tea mellett (mert vízforraló is van ám!). Az éjszaka folyamán ki-kicsoszogtak a vécére, vagy a dohányzóba, mint ahogy a konyharészlegen is csak úgy spontánul fel-felkelnek egy levesre, ilyenkor kénytelen voltam az olvasást egy elharapott, de barátságos mosollyal kiegészített "Guten Morgen!"-nel (ami az elharapás mértékétől függően lehet "ten Morgen!", "Morgen!", vagy akár "'gen!" is, ez utóbbihoz azonban még nincs elég gyakorlatom) megszakítani, de mindent egybevetve kedves pillanatok ezek.

A Schlafhausban voltam tehát, erősen hajnalodott már, öt-hat felé sűrűsödnek a csoszogások, egy vendég pedig, akit akkor láttam először, a főtérről (azaz a fő térről, a másik helyiségből, ahol a sörpadok is vannak, de ezt többet inkább nem magyarázom, egyszerűen főtér lesz) jött át, hogy még a reggeli menet (fél hétkor költés, hétkor kávé, reggeli) előtt lezuhanyozhasson. A két tér között különböző okok miatt csak egy kulccsal felszerelt munkatárs (Springer) kíséretében közlekedhetnek, így, miután a vendég - számomra új arc - lezuhanyzott, át kellett szólnom telefonon, hogy jöhetnek utána visszavinni a főtérre. A telefonálás és a Springer érkezése között eltelt rövid idő - szimbolikusan másfél perc - volt az, ami nem nagy wasisdas, de mégis.

Új arc volt, jellemzői viszont ismerősek: tiszta, rendezett külső, éppen csak mutatkozó borosta, alig észrevehető, önsajnálat nélküli szomorúság a tekintetben. Fel-feltűnnek olykor ilyenek is a vendégek között, általában nem tudom elképzelni, hogy miért vannak itt. Aztán van úgy, hogy maguktól elmondják, van, hogy rákérdezek, máskor meg csak óvatosan közelítek a témához, vagy megpróbálom az elmondott dolgokból összerakni, és van úgy is, hogy csak másfél percet beszélgetünk, az pedig vagy kevés, vagy másról szól.

Ez a másfél perc például, amiről most beszélek, a nagyapáról szólt. Úgy kezdődött, mint a beszélgetések egy jelentős hányada, hogy a mellemre tűzött cetliről megpróbálta kibetűzni a nevem, leginkább persze az első két betű jelent gondot, aztán valahol a kijelentés és kérdés közötti hangsúllyal megjegyzi, hogy "lengyel", ezen már régóta nem lepődöm meg, a társaságban, ahova én járok (értitek), aki nem német, az legnagyobb valószínűséggel lengyel, a nevem alapján magyarra csak egy férfi tippelt, akiről aztán kiderült, hogy osztrák lévén tud egy-két dolgot Magyarország történelméről, és különben is úgy néz ki, mint ahogy Einstein nézett volna ki, ha festő lett volna. Szóval ez alkalommal sem lepődtem meg a nemzetiségemre vonatkozó feltevésen, mondom, hogy nem, ez egy magyar név, magyar vagyok, ilyenkor általában a Balatont említik, vagy Pestet, néha a Tokajit, akkor mondom, hogy igen, de én Erdélyből jöttem, Transilvanien, ja, Drakula, hát igen, helyben vagyunk, sokan elkönyvelik, hogy akkor tehát román vagyok, az meg már a helyzettől függ, hogy helyesbítek-e, vagy inkább pihenek egyet, mindkettőre volt már példa.

Ez a másfél perc a nagyapáról szólt, és onnan indult, hogy magyar vagyok, tehát Balaton, én még sosem voltam a Balatonon, mondja a vendég, de a nagyapám, ő gyakran járt oda. És mesélni kezdett róla, szemeiben... mit tudom én, hogy írjam le azokat a szemeket, a nagyapa cseh volt, Josef Klaus, sportember, nagy ember, nyolcvannégy évesen még kiment a tóhoz, a halászok léket vágtak a jegen, ő ott ugrott bele, két percig képes volt a víz alatt maradni, majd a másik léken jött fel, nagyon szerette a természetet, mindent tudott róla, sokat barangoltunk együtt, a növényekről mesélt, a madarak énekéről, meg hogy hogyan beszélgetnek, olykor biciklivel mentünk, ő egész nagy biciklitúrákat tett meg, a nagyapám. Van egy régi fotó rólunk, mondta tovább pár másodperc távolbanézés után, már azon is látszik, hogy mennyire hasonlítunk, ich und mein Opa. És a tied, kérdezte éppen, amikor odalépett a Springer, egy elég morcos munkatárs, az ő feladata volt, hogy visszavigye a lezuhanyzott vendéget a főtérre, így hát indulni kellett, távozóban még megköszönt valamit, talán azt, hogy meghallgattam, pedig inkább nekem lett volna köszönnivalóm.

Áldott Karácsonyt (így utólag), szeretettel ajánlom a szeretet himnuszát, azon belül is a Trois couleurs: Bleu-t. És jó szilveszteri mulatozásokat, boldog új évet (így előleg)!