Október 5, kedd, hetedik nap

Itt vártam egy kicsit, hogy hátha, aztán mégis tovatekertem.

Győr – Pozsony, kb. 9–14:30, 90,96 km (inkluszíve bolyongás a városban), átlagsebesség 17,75 (Pozsonyig 19 felett)

Reggel átadtam a kulcsot meg a kolozsvári tájképet a papnénak, nagyon kedves, szimpatikus nő néhány gyerekkel körülvéve. Ja igen, a tájkép. Kb. 5x7-es formátumban nyomtattam kétszer tizenötöt saját régebbi, Kolozsváron elkövetett fotóim közül, ezeket kartonra ragasztottam, és láttam, hogy jók, és magammal vittem ajándék gyanánt a szállásadóimnak. A 'tizenöt liter bor egy kisebb utánfutóban' című ötletet elég korán elvetettem. Az idő barátságos, ráadásul azt is volt alkalmam megtapasztalni, amiről eddig úgy tudtam, hogy mítosz: a hátból fújó, azaz a haladást némiképp elősegítő szél. Hihetetlen, de van ilyen, nem volt hát igaza Jancsinak, akivel együtt kőrestauráltunk Béniéknél (Nagy Benjámin és Piroska, fiatal vásárhelyi házaspár, van egy, pontosabban két cégük, kőrestaurálással foglalkoznak, most éppen Mátyáskirály talapzatán dolgoznak, az utóbbi három nyáron velük dolgoztam, köszönet nekik is) és akivel az indulást megelőző nap előtti este találkoztam, és szerencsés utat kívánt, de azt is hozzátette, hogy a szél mindig szemből fúj. 

A magyar-szlovák határ egyik épülete. 

A forgalom minimális volt, persze ha egy kicsit körültekintőbben tervezek, akár nullára is csökkenthettem volna azáltal, hogy felmegyek a Donauradwegnek nevezett híres bicikliútra, ami a Duna mentén vezet végig a Fekete erdőtől a hasonló nevű tengerig, node így is rendben volt, egyébiránt bizonyos szakaszokon volt bicikliút az autóúttól egy pökésnyire. Szóval átalmentem a híres pozsonyi ufós hídon, és beérkeztem az óvárosba, egészen megszerettem, jó volt felfedezni kis macskaköves utcákat, meg azokat a turistacsalogató szobrokat, amiket képről már ismertem, a leghíresebbek talán a csumil (azt hiszem, így ejtik), kukkolót vagy ilyesmit jelent, egy sarki kanálisból kikukkoló karakteres munkás ő maga (mellette meg a mása emberből, olyan élő szobor, tudjátok), a másik egy sarok mögül célzó paparazzi, a saroképületben Paparazzi nevű kávézó vagy valami hasonló működik, aztán ott van az az ezüstös színű vidám, kicsit Chaplin-szerű emberke, kalapja is van, azzal üdvözli az elhaladó halandókat, állítólag valós figuráról mintázták, és végül hasonló műfajú a főtér egyik padjának támláján könyöklő Napóleon katonája, aki valamiért különösen szeret japán turistákkal fényképezkedni. A főtér közepén szökőkút, annak közepén egy magos talapzaton Roland vitéz (szevassz Rolex!), aki éjfélkor megfordul a saját tengelye körül, de ezt csak az igazak látják, hát, inkább nem tettem próbát, talán majd visszafele. 

Közvetlenül a határ után, balra autóút, jobbra bicikliút, szép. 

Juliék, akiknél megszálltam, Pozsony Ligetfalu nevű negyedében laknak, az a Dunának a másik oldala (az, ahonnan jöttem), nem egy egyszerű hely, kb. egy óra és egy térképpel rendelkező kedves bácsi a Tesco parkolójában kellett hozzá, hogy megtaláljam, és megtaláltam. A végtelenül kedves és szeretetteljes fogadtatásnak (köszönöm!) részét képezte egy barackos csirkemell krumplival, majd teázás a városban (körítésként fűszeres sajt, paradicsom, olívabogyó), kis szlovák nyelvlecke, hogy Juli édesapjának, aki szlovák, majd tudjam mondani, hogy dobri vecser (valahogy így ejtik, hogy jó estét, nagyon zárt, ö szerű e hangokkal), majd enyhe elázás után hazaértünk, és találkoztam az apukával, németül beszélgettünk, nagyon vissza lehetett fojtva benne a biciklis téma, mert egész este (meg másnap este is) biciklitémában folyt a társalgás, tanácsokkal, egy belső gumival meg egy nyolcaskiszedő gyűrűszerű szerszámmal látott el, nagyon-nagyon kedves, kedélyes ember, jó volt vele beszélgetni. A vacsora valami cseh specialitás volt, egészen finom fajta.