Engem is bosszant egy kicsit,

Kolozsváron hasonlókat fotóztam, itt folytatódik a projekt.

de nem sokáig tart már ez az időeltolódás, hogy folyton a néhány héttel korábban történt dolgokról írok. Most, hogy a bejegyzésekkel is megérkeztem Berlinbe, kicsit összevonom a napokat, vagy inkább mást találok ki, egy másik szervezőelvet, mondjuk nem napok lesznek (hiszen itt helyben az idő is másképpen működik, mint az úton), hanem történetek, apró csikkvillanások (köszönöm, Benji, a kifejezést). Ez meg a következő bejegyzés azért még hosszabb lesz egy csikkvillanásnál (és talán nem lesz annyira varázslatos), igyekszem vele átfogni a vendégekkel való első találkozásig eltelt időt, úgy érzem, valahol ott kezdődik a jelen.

Azokban a napokban tehát, amelyek nekem az elsők, októbernek pedig az utolsók voltak, még annak a bizonyos lakóközösségnek voltam a része, közös konyhánk, nappalink volt, de a különböző programok, munkaidők miatt gyakran egyedül reggeliztem, ilyenkor Chopin, Schubert, Grieg, Liszt és pajtásaik zenéjére ropogott fogaim között a pirítóskenyér. Valahogy rászoktam erre, a pirítóskenyér szalámival és sajttal azóta is táplálkozásom alapját képezi, napszaktól függetlenül. Az első néhány hét egyik meghatározó tapasztalata volt, hogy, bár a napi programból kiestek a százegynéhány kilométeres utak, a gyomrom befogadóképessége nem változott, azaz továbbra sem éreztem, mikor elég, rengeteget ettem, és bizony elkezdtem pocakosodni. Három-négy hét kellett hozzá, hogy elkezdjem fokozatosan visszanyerni ezt a felbecsülhetetlen értékű, és anyagi szempontból rendkívül hasznos érzékemet, hogy hol a határ. Kénytelen voltam hát beiktatni a kis reggeli kondi (eine kleine Morgenkondi) sorozatot, nem volt túl hosszú életű, de olykor-olykor még mutatok hajlandóságot rászánni néhány percet.

Erről a lakásról még két dolog jut eszembe: a zuhanyzócsap, én először láttam ilyet, ráadásul néhány napig a magaménak tudhattam: be kellett állítani rajta a kívánt hőmérsékletet (mondjuk 35 fok), és annak megfelelően tört elő a víz a rózsából. A másik egy 1992-es lengyel naptár Szűz Máriával meg a kis Jézussal, egy ideig gondolkoztam rajta, hogy hogy került a frissen felújított szobába, aztán, ha már magyarázatot nem leltem rá, egyszerűen csak elfogadtam a jelenlétét. Mindenesetre domináns elem volt a falon.