Strauss a rendelőben, Úrvacsora a moziban

Az első napok egyik feladata volt, ugyancsak a terep előkészítése jegyében, kicsit rendbetenni az orvosi szobát, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy hatalmas zöld zsákba gyűjtöttem a lejárt gyógyszereket (azaz a teljes készlet 80%-át), tettem, dobtam, hajigáltam, marokszám süllyesztettem őket az asztalokról, polcokról a zsákba, míg egy nehezen beazonosítható hangforrásból Strauss keringői szivárogtak ki. (Ha valaki megkérdezné, hogy melyik Strauss, hát inkább ne tegye.) Szóval értékes jelenet volt, úgy értem, filmileg. Végül a nagy zöld zsákon kívül megtelt még három kisebb is, majd fertőtlenítés.

Szaxis a Nicolaikirche előtt, Berlin legrégibb negyedében.

Egyik este aztán megtörtént az első nagy önkéntesmegbeszélő, itt hangzott el például, hogy a hajléktalanok itt vendégek, és ez fontos, a hozzájuk való helyes viszonyulás fejezetből pedig az maradt meg, hogy a bejáratnál kézfogással fogadjuk őket, és a szemükbe nézünk, meg hogy ha azt látjuk, hogy a vendég annyira részeg, vagy kábult, hogy nem képes elmenni az asztalig levessel a kezében, akkor odavisszük neki, természetesen. A Stadtmission mottója egyébként "Lass uns suchen nach dem Besten der Stadt", körülbelül "Hadd keressük a város javát", Jeremiás könyvében találták ezt az igét (29,7, ez egy enyhén módosított változat), a kérdésre pedig, hogy mi a város java, az az egyértelmű válaszuk, hogy az emberek, minden egyes ember, anyagi meg minden egyéb helyzettől függetlenül.

Ennek jegyében történik hát ami történik, azonkívül, hogy van ez a tér, ahol ehetnek, ihatnak, alhatnak, van még két mikrobusz, amivel este meg éjszaka járják az utcákat, és ha olyan embert látnak, aki szívesebben töltené az éjszakát hajléktalanszállón, mint kint, csak nem tud róla, vagy nem képes elmenni odáig, azt felveszik, és beszállítják. Ezt a mikrobuszt egyébként bárki hívhatja, aki ilyen helyzetben lévőt lát az utcán. Az egyik sofőrje – jelenleg szomszédom, a wireless netet is tőle kapom – Wolfgang, egy 50 feletti hosszú, ősz hajú, johnlennon-szemüveges, hippi-gyanús bácsi, nem csak az arcát, de a hangját is felismerném messziről, vagyis messziről nem, mert alapjáratban halkan beszél, inkább úgy fogalmaznék, hogy sok közül is felismerném, annyira jellegzetes, van benne valami biztató. Ő vitt be a hajléktalanszálló raktárába kabátot keresni, aztán később bakancsot meg pulóvereket is kaptam, nyilván ilyenek nem voltak nekem, egy télikabáttal például megtelt volna a táskám.

Berlineye, bicikli.

Az utolsó kávét Sacival (aki unokatestvérem, Erikának pedig ikertestvére, azt hiszem, kb. nyolc éve él Berlinben, most Írországban praktizál, de ezt már írtam) az Alexanderplatzon ittuk, a kávézóban a Mad World szólt, míg a tér egyik hatalmas épületéről emberek ugráltak le, persze kötéllel, ez szélcsendben itt nem ritka látvány.

Vasárnap, ami pont öt héttel ezelőtt volt, egyébként pedig a hajléktalanszálló nyitását megelőző nap, Erikával a Berlinprojekt istentiszteletére mentünk, ez egy ötéves gyülekezet, saját templomuk nincs, így a Babylon nevű moziban gyűltünk össze jó sokan, általában fiatalok, a zene, a tér, az átlagéletkor kicsit a neoprotestáns istentiszteletek hangulatát idézi, ezzel együtt – némileg meglepő módon – pozitív élmény volt, az alap pont az a rész volt Jeremiás könyvéből, ahonnan a Stadtmission mottója is származik, a szál pedig, amit elkaptam az igehirdetésből, az identitás, hit, ilyenek feladásáról, illetve megtartásáról szólt, és nem maradhatott el az a retorikus kérdés sem, hogy mi, a gyülekezet, meg egyen-egyenként még Babilonban ülünk-e, persze, a Babilonban ülünk, így hívják a mozit, aztán valahogy túltettem magam rajta, s maradtam az egyébként tényleg nem csak felületes gondolatokkal, meg az Úrvacsora élményével, ami itt minden egyes vasárnap előfordul, még délután is.