Honfitársak

Délután (november 1, hétfő, a hajléktalanszálló nyitásának napja) még utolsókat rendeztünk a termen, és éppen sütiszünetet tartottunk, amikor megjelent két férfi, egy fiatalabb, meg egy idősebb (másként aligha lehetett volna), tört némettel érdeklődnek, hogy akkor jöhetnek-e este, és maradhatnak-e éjszakára is, maradhatnak, persze, Wolfgang, a biztató hangfekvésű hippi süteménnyel kínálja őket, üljenek le közénk, tányért is kapnak, az arcukon (főleg a fiatalabbén, 30 év körüli lehet, és egyáltalán nem beszél németül) bárgyú mosoly, hálálkodás, második kínálásra az idősebb, a szószóló újabb sütit választ, int a társának, hogy ő is vegyen még, amíg kínálják, mire ő legyint, hogy "las' că ajunge" ('hagyjad, mer' elég volt'), én pedig ebből rögtön levontam a tutibiztos következtetést: románok. Beszélgettünk, ekkor még örültünk egymásnak, felsoroltak néhány német várost (pl. Frankfurt, most erre emlékszem), ahol még megfordultak, persze munkát kerestek az ígéret földjén, papírok meg nyelvtudás híján nyilván nem jött össze, de milyen jó, hogy itt vagyok, hátha tudok nekik munkát szerezni. Ugye tudok? Az előző mondatba azért került bele az a zavaró "ekkor még", mert a történethez az is hozzátartozik, hogy az első találkozáskor még bárgyú mosollyal hálálkodó fiatalember (az idősebb aztán már nem jelent meg) néhány nap múlva pár hasonló korú román társával már nagyban főnökösködtek, hogy mi az, hogy nem adok nekik ingyen borotvát (ami egyébként 20 centbe kerül) meg protestáltak, hogy ők más szobában akarnak aludni, mert a lengyelek büdösek, szóval csinálták a feszültséget, és arra a helyzetre visszagondolva például nem tudom elmondani, bármennyire is szeretném, hogy örültem nekik. Egyébként olykor tényleg jólesik románokkal beszélgetni, volt már rá példa, majd azt is elmondom.