Love Story

Meg szokott történni (azért szokott, mert nem ritkán), hogy a vendégek ajándékot hoznak a munkatársaknak, persze leginkább a nőknek, sőt kizárólag, igaz, egyszer én is hozzájutottam egy darab édességhez, de csak mellékesen. A vendég (nem nagyon jó állapotban lévő, de rokonszenves, egyenesen mosolygós arcú, 50-60 körüli férfi) egy megbontott dobozból valami csokifélével kínálta a bejáratnál álló, az illető estéért felelős nőt, aki egy műmosollyal automatikusan visszautasította, én meg éppen ott dolgoztam, jobb oldalt a csomagmegőrzőben, úgyhogy, mintegy továbbvive a sikertelen mozdulatot, elém is odanyújtotta a dobozt, kissé csalódott, de változatlanul barátságos arckifejezéssel, én meg, akit kicsit bosszant ez az egész német attitűd, aminek csak apró töredéke az iménti jelenetben megmutatkozott - szerintem - túlzott elővigyázatosság, boldogan vettem ki a dobozból egy szép példányt, amit aztán jól meg is ettem. Persze ez a gesztus sem teljesen tiszta, talán érezhető is volt benne a "jól megmutatás" nem egészen rejtett szándéka, meg az arcomon is megjelenhetett egy pillanatra a győzőnek (nem, nem a Győzőnek) fölényes tekintete.

Volt már adventi naptár, plüssmaci meg zsák krumpli is, de leggyakrabban virágot ajándékoznak. Az egyik vendég, mintha egy megöregedett, hajlott hátú, púpos Popeye lenne bozontos szakállal, aki esténként melegvízben áztatja a lábát (talán a régi idők emlékére), egyenesen két csokrot hozott, az egyiket Giginek adta, a másikkal meg tanácstalanul állt, mert a munkatársnő, akinek eredetileg szánta, éppen nem volt ott. Gigi egyébként Guylaine, olyan huszonharminc éves német csaj, korábban Indiában önkénteskedett ugyancsak hajléktalanok között, és első találkozásunkkor én lettem az ezerhetvenharmadik ember, akinek Uma Thurman jut róla eszébe. Csakhogy a többieknek a Pulp Fiction, nekem Kill Bill. Meg én óvatosabb is voltam, és Tarantinóval kezdtem, hogy őt ismeri-e. Szóval aznap este együtt osztottuk a levest a pultnál, ő meg, látva az öreg tengerész tanácstalanságát, bizalmasan odahajolt hozzá, tekintetével egy 45 körüli, kövérkés, kedvesarcú nénire mutatott, aki szintén vendég, és mindig egyedül ül piros kabátjában, és azt tanácsolta, hogy lepje meg őt a megmaradt csokor virággal. Kellett kicsit bátorítani a bácsit, de végül odament (mondhatni: odasomfordált) a nénihez, igaz, hogy egyszerűen csak letette a virágot az asztalra, de a nénihez félreérthetetlenül közel, majd gyorsan vissza is ült a helyére, és többet nem is nézett arra. A nő láthatóan zavarban volt, de örült a virágnak, ez is látszott rajta, elpirulva ránk-ránknézett, mintha tőlünk várná a magyarázatot, mi a vállunkat vontuk, hogy mi sem tudunk többet, mint hogy ő kapta, de azt biztosan.

A bácsi egyébként rendszeresen notesszel a kezében áztatja a lábát, egyszer rákérdeztem, és kiderült, hogy naplót vezet, kíváncsi vagyok rá, mi állhat az illető dátum alatt, meg persze a többire is nagyon.

És egy fotó Jannak, Jankának, Janikovszkijnak, Little Jane Kay-nek, aki mind a húgom, és ma van a szülinapja. Isten éltessen hát!

Egy megjegyezhetetlen nevű, de szép templom fala (részlet, még jó hogy).