Október 18, hétfő, huszadik nap

Roztoky – Drezda, kb. 8–00:01, 262 km, átlagsebesség 19.67

Egy Ritter Sportot ringat az Elba.

Az első pihenéskor – 100 kilométer után – ülök az Elba partján felállított, s enyhén a folyó fölé is benyúló vasszerkezeten, néhány szendvics után bontanám a még Angéláéktól kapott Ritter Sportot, s hopp, beleejtem az nagy vízbe. Az életösztön az, ami utána ugrasztana, az életösztön az, ami visszatart, végül dolgozni kezd bennem a kevéske humorérzék, vagy inkább a mindent dokumentálni kell! belső imperatívusza, és lefotózom. A legreprezentatívabb talán, de semmiképpen sem a legelső jele volt ez annak, hogy a dolgok ma nem a tervek szerint fognak alakulni. Legalábbis nem az emberi tervek szerint.

Jómagam az Elba fölött.

Az első jel az első tizennéhány kilométer volt. Egy hosszú, kellemetlen, és legfőképpen nem az én biciklimnek való jel. Elméletileg a Moldva, majd miután találkoznak, az Elba mentén kialakított bicikliúton kellett volna végigtekernem, és ez jó ideig így is történt, közvetlenül Roztoky után át kellett mennem a folyó túloldalára, ez komppal történt (dokumentálva), még sosem csináltam ilyet, hát örültem neki, nyilván eszembe jutott Kharón, de arra még nem gondoltam, hogy a párhuzamnak mélyebb összefügései is lehetnek, idézem: “A révészkedésnek árat is szabott, és aki nem tudott neki fizetni, azt száz éves bolyongásra ítélte a Sztüx túlsó partján.” (Wikipédia, mi más) Pedig én fizettem, igazi koronákat tettem a kezébe, ha jól emlékszem, a szabott árnál többet is egy kevéssel.

A bősz Kháron.

Szóval az első kilométerek: köves, fás, gyökeres, szűk bicikliút, ha ketten lettem volna, most például feltölthetnék egy olyan fotót, amelyiken éppen azon dolgozom, hogy az egész mindenséget (az otthonomat, mondjuk így, bár egy kissé patetikus) átemeljem egy keresztbedőlt farönkön. Aztán aszfalt, sárga jelzések, hogy merre, megörülés, mikor pedig rájöttem, hogy a jeleket követve valamiért körbementem, és így tettem egy 30 kilométeres kitérőt, megszomorodás. Aztán egyéb eltévedéseknek is cselekvő, ugyanakkor pedig szenvedő alanya lettem, folyómenti bicikliútnak álcázott zsákutcák (melyekről rendszerint csak a végén derült ki, hogy zsákutca) szomorítottak tovább, a jámbor cseh sofőrök pedig bizonyos nyelvi és földrajzi ismeretek hiányában nem tudtak rajtam, szerencsétlenen segíteni, pedig esetenként igazán szerettek volna. Például az az ifjú, aki szólni ugyan egy szót sem szólt hozzám, és a helyes irányt sem mutatta karja lendítésével, de egy barátságos mosoly után határozott léptekkel teherszállító kisbuszának hátsó ajtajához lépett, kinyitotta azt, és intett, hogy tegyem be a biciklit bátran, és szálljak be jómagam is. Ó nó, tenk jú, ájm fájn.

A másik bősz Kháron, én azt hiszem, ez az igazi, mert ennél van a lapát. És a pénzt is az ő markába tettem. 

Ezek után pedig erdő, folyó, sötétség, hideg s erről haddnetöbbet. A cseh-német határ előtt, tehát úgy a kétszázadik keserves kilométer után még egy meglepi: tábla, balra mutató nyíl, felirat: Roztoky 1 km. Nevettem, mi mást tehettem volna, úgy, ahogy még sosem. Nem olyan nagyon, hanem olyanféleképpen, hogy mondjam, a nevetés karaktere volt számomra még ismeretlen, mindenfélék keveredtek benne. (Egyébiránt nyilván azonos nevű, de a kiindulási ponttól hál’ Istennek különböző településről volt szó.)

Bicikliösvény az Elba mentén.

Drezda előtt úgy 30 kilométerrel jónéhányszor megfordult a fejemben, hogy bizony ideje lenne megpihenni, ha máshol nem, hát panzióban, ráadásul anya is felhívott, hogy hol vagy kincsem, s hogy nem szállok-e meg valami vendégfogadó helyen, aztán mégsem. Éjfél előtt néhány perccel még kerestem a lakcímet, egy 50 év körüli biciklis férfit néztem ki érdeklődés céljából (nem, nem hogyléte felől), de amikor észlelte, hogy a biciklivel utána fordulok, elkezdett gyorsabban pedálozni, na hadd csak el, úgy is utolérlek, s jól megkérdem, hogy hol az a bizonyos utca, persze gyorsabb voltam nála, el is kaptam a frakkját, tört némettel, de szelíden szóltam hozzá, a tekintetembe igyekeztem mindazt belezsúfolni, amin addig átmentem, illetve azt is, hogy mit akarok és mit nem akarok tőle, ezeket a dolgokat úgy látszik helyesen értelmezte, eligazított, én pedig éjfél után egy perccel becsengettem Reinhardhoz, akinek ezúton is köszönöm, hogy kaput nyitott, pedig a megbeszéltek szerint kevéssel korábban kellett volna érkeznem. Gyönyörű belvárosi bérházféleség egyik lakásában él, és néhány napig én is, vacsora előtt zuhany (itt bizonyos nyelvi korlátok miatt nem sütöttem el a poént, amit egyébként mindenhol arra a kérdésre, hogy először vacsoráznék-e vagy zuhanyoznék: "előbb talán zuhany, mindannyiunk érdekében"), a fürdőszobában tükör, a tükörben egyre inkább Mick Jagger, vacsora, 1-1 megnyugtató üzenet az aggódó szeretteknek, a szoba kicsit hűvös, de azért átfut a fejemen: nihil sine Deo.