Október 25, hétfő, huszonhetedik nap, megérkezés

Magdeburg – Berlin, kb. 7:45–18, 161,63 km, átlagsebesség 21,93 (Berlinig 22 fölött)
Összesen 2064,37 km

Timinek és Marcinak jó korán el kellett mennie munkába, ami azért jó, mert így én is kénytelen voltam korán elindulni. Háromnegyed nyolckor kicsit még hűvös volt (figyelem, poén: s a hideget annyira nem csípem, ő viszont igencsak csíp engem), de a levegőben már érezni lehetett, meg az égen is látni, hogy pompás nap lesz ebből, és tényleg. Szinte teljes szélcsend, gyönyörű napsütés, barátságos barifelhők.

Túró Rudi egy barátságos malom mellett, útközben.

Az útvonalat is sikerült pontosan követni a meglehetősen profi GPS-helyettesítő segítségével, körülbelül a negyvenedik kilométerig, ahol egy faluból valami mezei útra irányított, és akkor már tudtam (sejteni már korábban is sejtettem), hogy nem volt valami nagy ötlet a google-térképen a gyalogos útvonalat választani. Egyébként vannak érvek, amik mellette szólnak, például, hogy rövidebb, meg feltehetően kevésbé forgalmas, csakhát arra nem gondoltam, hogy olyan útra is felvisz, ami nincs. Rövid habozás után azért továbbmentem azon a bizonyos mezei úton (vagy minek is nevezzem, két kitaposott sáv a mezőn, persze aszfalt nélkül), hogy hátha egyszercsak eljön az aszfalt, meghát a jegyzetek szerint úgyis csak néhány kilométeres az adott szakasz, s egyszercsak ott vagyok valami német nyelvű, felkiáltójeleket és többek között a HALT! szót tartalmazó felirat, valamint egy elég egyértelmű üzenetet hordozó lezárt sorompó előtt, szóval katonasági terület, ha pedig belépek, akár meg is lehetek lőve, ha helyesen értelmezem a felkiáltójeles szöveget. Szóval ezek a körülmények rögtön segítettek eldönteni a kérdést, hogy mezei út vagy az útvonal újratervezése, kénytelen voltam az utóbbit választani, csakhát ilyen funkciója nincs a GPS-helyettesítőmnek, meg ez ugye azt is jelentené, hogy dobhatom el a részletes, kinyomtatott útvonaltervet. Node azért mégsem dobtam el, a berlini résznek még hasznát vehetem.

Kolléga kis piros utánfutóval a bicikliúton.

Visszamentem hát a faluba, az első kapun becsengettem, mert mit tehettem volna egyebet, egy öreg, segítőkésztelen bácsi kiáltott ki, hogy mit akarok, persze nem értette, hogy mit akarok, s úgy vettem észre, nem is annyira érdekli, úgyhogy továbbmentem, a következő próbálkozásra viszont már egy fiatalabb, segítőkész férfi jelent meg az ajtóban, elmondtam, hogy mi járatban, rögtön térképeket vett elő, s miközben az útvonal újratervezésén dolgoztunk, egy kávéra is behívott, köszönöm, de nincs túl sok időm, el kéne még érnem Berlinbe, végül meglett az útvonal, az autóstérképből szó nélkül kitépte a megfelelő oldalakat, és jó utat! Én pedig örvendeztem, hogy így alakult, valóban, a rendesen kitáblázott autóúton, illetve a közvetlenül mellette húzódó bicikliúton jobb az embernek, és a haladás is.


Szendvics bőven, győri édes bőven (köszönet Timinek), erő, vidámság, jóidő, s ráadásul húz a város erősen, meg a kíváncsiság, hogy milyen is lesz megérkezni így, végül. A városba már hat előtt beértem, a címet hat tízkor találtam meg, utána a szokásos megérkezés utáni program (találkozás, beszélgetés, borozás Erikával és Sacival, skype az otthoniakkal, zuhany, vízszint), csakhát ez egy kicsit más volt.

Gott sei Dank!

Nem kíván ez az útvégi nagy üzenetem lenni az emberiség számára, csakhát ott találtam, ha jól emlékszem, már Berlin közelében.