Október 20, szerda, huszonkettedik nap

Éppen befejeztem a bicikli tisztítását, ami a mosás mellett egy másik alapművelete az útnak, amikor az idő hirtelen esősre, szelesre fogta a figurát, tökéletes időzítés. Városba menni amúgy sem nagyon volt kedvem, jó volt kicsit üldögélni, belülről hallgatni az esőt, ezek mindig jók. Aztán hétkor Reinharddal, a fiával, egy idősebb szakállas svájcival meg még három emberrel egy sportközpontba mentünk, ahova rendszeresen eljárnak röplabdázni meg szaunázni, most éppen szaunás este volt, olyan igazi, boxermentes szauna, egy finnesnek ezen nem kéne meglepődnie. A fokozott hatás érdekében Reinhard egy hidegvizes zsebkendővel takarta le a hőérzékelőt (gondolom, az volt az a kicsi bügyüsz, hogy kontrollálja a hőmérsékletet, gondolom tovább), úgy is mondhatjuk, hogy kitolt vele, így egy idő után már 110 fokban kenegettük magunkat sóval meg mézzel, ez utóbbi egyébként ugyanaz volt, amiből a reggeli teámhoz is csurgattam bővivel. Tíz-tizenöt percenként kiszálltunk egy hideg zuhanyra, aztán gyertyafény és hűtőtáskából előkerült pezsgő mellett beszélgettek az urak (egy ideig én is téma voltam, azaz az út, meg az éjféli csengetés, ami Németországban azért nem divat, de senkin sem láttam rosszalló meghőkölés jelét), tíz-tizenöt perc múlva vissza, mindezt összesen vagy négyszer, a maga szép rendjében.

Légturbina (vagy mi) a Holdhal kocsma bejárata fölött a környezetbarát áramellátás jegyében.

A szertartás után ugyanez az előkelő társaság a svájcihoz volt hivatalos, sajtkóstolóra. Ő maga persze korábban hazament, hogy előkészítse a dolgokat, egyébként ugyanabban az épületben lakott, ahol én is megszálltam, Reinhardnak alsó szomszédja. Ahogy körbeültük az asztalt, a tálcáról pedig lekerült a tizenhét féle sajtot rejtő lepel, aztán ahogy kicsivel később vörösborral koccintottunk, és figyeltünk arra, hogy hogy tartjuk a poharat, miközben mélyen, ugyanakkor pedig könnyed, egyetértő mosollyal egymás szemébe néztünk, az Őfelsége pincére voltam dúsgazdagokból álló társasága jutott eszembe rólunk, vagyis inkább róluk, én valamiképpen kívülállónak éreztem magam, minthogy az is voltam. Nem sűrűn akadt a villámra olyan sajt a tizenhét féle közül, amit a bor meg a ropogós kenyér (amit általában a németek vagy megvetnek, vagy egyszerűen csak hülyére nem értenek hozzá) mellett ne szívesen ízlelgettem volna, ráadásul az általános kultúrám (?) is bővült egy keveset a következő eset következtében: vágtam volna a sajtot úgy ahogy addig is, klasszikus módszer, kés vízszintben, finom előre-hátra mozgások, mire a házigazda (aki, nem meglepő, tudott egyet s mást a sajtokról) elnéző tekintettel rámszól, hogy nem úgy, ez egy parmezán, kérlek, kemény sajt, s kiveszi a kést a kezemből, függőlegesen ráállítja a figyelmünk központjában lévő tárgyra (bár nem tudom, hogy illendő-e letárgyazni egy sajtot), és könnyedén beledöfi, mintegy leválasztja róla a kívánt részletet. Egyébként tényleg kedélyes, jó emberek, köszönöm Reinhardnak, hogy ott lehettem, s a kellemesen átjáró fáradtságra meg holnapi útra való tekintettel: lefekvés.